A panasz akár jogos is lehet, legfeljebb abban túloznak az ezt hangoztatók, hogy a varjak fertőzést terjesztenek. De még ebben is lehet igazság, ám ennek a veszélye lényegesen kisebb, mint egy ápolatlan cicus esetében, amelyet felelőtlen gazdája naphosszat hagy heverészni a párnáján.
Mielőtt azonban a megoldás után kutakodnánk, lássunk némi varjútörténelmet. Ebben segítségünkre van a Magyar Madártani és Környezetvédelmi Egyesület (MME) tavaly megjelent kiadványa, amely bemutatja a vetési varjút. Nos, lehet, hogy a városi embernek meglepetést okoz, de a varjú eredendően a természetben érezte jól magát,
gyepes területen, facsoportokon fészkelve. A gyepek tekintélyes részét az ember azonban már régen feltörte,
szántókká alakította.
Részlet Alekszej Kondratyevics Szavraszov (1830–1897): A varjak visszatérnek című tájképéből (forrás: Tretyakov Galéria, Public domain, Wikipedia Commons)
A kiemelkedően intelligens madár pedig – problémamegoldó képessége egy néhány éves kisgyermek szintjét is elérheti – váltott. A mindenevő, de
egykor még inkább állatokat fogyasztó varjúnak akkor még hálás volt a gazda, hiszen egyaránt szívesen fogyasztott rágcsálót, rovart is.
Az utóbbiak esetében akár gradációkat (hirtelen túlszaporodást) is megfékezett. Számuk az 1943-as országos felmérés szerint már száznyolcvanezer pár volt.
Az ember azonban az ipari mezőgazdaság terjedésével természetes segítőinél jobban bízott a vegyszerekben. A rovarok száma drasztikusan csökkent, a varjak is éhkoppon maradtak – amíg nagyon gyorsan át nem tértek a magvakra, mégpedig a vetőmagvakra, elsősorban a kukoricára. Ez pedig nem tetszett az embernek; a hetvenes években „varjúper” indult, aminek az ítélete: halál! A varjak elveszítették védettségüket, s ettől kezdve brutálisan üldözték őket: a fiókákat ették, a nagyobbakat lőtték, a fészkeiket felgyújtották. Az eredménnyel azonban nem elégedett meg az ember, ezért rafinált módot eszelt ki: tyúktojásokba úgynevezett F1-es mérget injektált, amit a varjú elfogyasztva veseelégtelenséget kapott, s néhány nap kínszenvedést követően kimúlt.
Mire (1996) végül a természetvédőknek sikerült elérniük a kegyetlen módszer beszüntetését, s a vetési varjú
ismételt védettségének elismerését (2001), már csak alig egy-két tízezer pár maradt meg belőlük.
A megmaradt kevéske varjú pedig üldöztetéseinek időszakában valósággal bemenekült a településekre, hiszen gyorsan rájött, hogy ott nem lövik, mérgezik őket. Itt alakítottak ki új kolóniákat, amivel a már említett új konfliktusokat teremtették meg az emberrel. Vagy inkább – nézőpont kérdése – a természetből való kiűzetésük által az ember ővelük.
Településeken alakítottak ki új kolóniákat (Jonn Leffmann, CC BY 3.0 Wikimedia Commons)
Az ember pedig ismét a látszólag könnyebb megoldást választotta, településvezetők ösztönzésére idén augusztustól kormányrendelet-módosítás történt a vetési varjú védettségének felpuhítása érdekében. Ez azonban
a célját bizonyosan nem fogja elérni, sőt inkább – ha egyáltalán végrehajtható – növeli a problémát.
A rendelet lehetővé teszi a riasztást, ami a tapasztalatok szerint összességében nem akadályozza a fészkelést. A fészket közegészségügyi okokból el lehet távolítani, de ez közelebbről nincs meghatározva. A fészkek költési időszakon kívüli eltávolítása is értelmetlen, mert ezek helyett a varjak újat építenek. Ha pedig a költési időszakban történik, a vetési varjú ezt előbb-utóbb megelégeli és arrébb költözik, amivel éppen hogy újabb kolóniák keletkeznek.
Ha pedig a vetési varjak állománya országosan meghaladja a negyvenezer párt, akkor a fészkek egytizede eltávolítható, beleértve a tojásos fészkeket is. Kegyelem egyedül a fiókákat illeti. A rendeletnek ez a része már csak azért is értelmezhetetlen, mert ehhez naprakész adatnak kellene rendelkezésre állnia a varjak pontos állományáról.
Varjútojások (forrás: Muséum de Toulouse, CC BY-SA 4.0 Wikimedia Commons)
Sajnálatos, hogy a rendelet
a szakmai szervezetek megkérdezése nélkül született meg, s a varjak viselkedésének ismeretét nélkülözve inkább növeli a problémát,
mintsem megoldaná.
Lehet-e egyáltalán tenni valamit az ember–varjú konfliktus feloldása érdekében? Ennél azért mindenképpen többet. Hogy mit, abban ismét az MME kiadványa lehet támpontunk. Egyrészt olyan helyen, ahol a vetési varjak nem zavarnak, érdemes fészekalapokat kihelyezni, amivel a madarakat oda lehet édesgetni, majd a település lakott területein maradt telepeik eltávolításával a kijelölt helyekre költözésre ösztökélni őket. A gyakorlat azt igazolja, hogy ez nem csupán elméleti lehetőség.
Intelligens madár (forrás: Rafał Komorowski, CC BY-SA 4.0 Wikimedia Commons)
Az igazán ideális megoldás azonban az lenne, ha a varjakat sikerülne a természetbe visszatelepíteni. Hogy ennek van-e reális alapja, azt tapasztalatok híján megmondani nem lehet, de az bizonyos, hogy nagyobb vetésmélységgel a kukorica védelme megoldható, de hánytatós csávázószerek is könnyen leszoktathatják az okos madarat a kellemetlen étekről. És ne írjuk le a csőszöket sem, amelyek egykor kiválóan beváltak.
Okos madárhoz tehát okos megoldás szükségeltetik, s nem csupán miattuk! Tudvalévő, hogy a fokozottan védett kék vércse a többi sólyomféléhez hasonlóan nem rak fészket, akárcsak a védett vörös vércse, kabasólyom és erdei fülesbagoly, amelyek
a vetési varjak már nem használt fészkeit használják.
Amikor a varjakkal kapcsolatban állást foglalunk, az ő sorsukról is döntünk.
Nyitókép: Pixabay
