Amikor Nietzsche úgy látja, hogy az élet már nem képes aktualizálni önnön potenciális mélységét, akkor ennek okát mindig valamilyen korlátozó tényezőben látja. Az életet ilyenkor kiszolgáltatják valami tőle idegen erőnek– – véli. Szerinte Szókratész az életet a száraz, spekulatív észnek szolgáltatta ki, a kereszténység pedig a morálnak. Holott az élet – legalábbis az intenzíven átélt, önmagát kinyilvánító, a dionüszoszi erdősötétben, azaz az ember lélekmélyén lakozó élet – sem nem észszerű, sem nem morális.
Nem véletlen, hogy Zarathustra tíz évig egy erdőben élt. Az erdő tiszta, éber tekintete lakóitól is éberséget követel. Itt mindennek tétje van, és mindennek maga az élet a tétje. Az állatok megindító komolysága erre tanít bennünket, erdőjárókat. Komolytalan lényeket.
Ébernek kell lenned az erdőn. Ahol minden ennyire tisztán önmaga, ott ha nem látsz tisztán, nem látsz semmit. De ha éberen járod az erdőt, talán a saját belső őserdőd is kitisztul, megnyílik előtted.
Szeptember. Az erdő legnagyobb ünnepének ideje. Sötét van még, amikor kiszállok a terepjáróból a Csarna-völgy bejáratánál. Csillagos ég alatt, éles időben indulok a bőgőhely felé. Néhány napja néztem ki magamnak. Egy öreg bika állt be oda háremével. Az erős bika jól tartja a területét, nemigen mer vele megküzdeni senki.
Nagyon óvatosnak kell lennem a leshelyhez közeledve. Lépésről lépésre haladok, nagyon lassan, közben állandóan a sűrűt pásztázom távcsövemmel. A tisztás szélére érve várok néhány percet mozdulatlanul. Amikor a macskabagoly utolsót kiált, beülök a lessátorba. Egy kidőlt fa törzséhez simulva állítottam föl. Álcahálót is dobtam rá, amelybe néhány száraz, leveles ágat is betűztem. Így szoktam álcázni a sátrat. Néha megtörtént, hogy amikor már bent ültem, arra tévedt egy turista, néhány méterre ment el tőlem, és nem vette észre a sátrat. Remélem, a szarvasok is így tesznek majd.
Körülbelül húsz perce ülök bent, amikor följebb, a bükkösben elbődül az öreg. Messziről válaszol rá egy másik. Bekapcsolom a kamerát. Szinte érezni, ahogy a hajnali, kékes fényben remeg az erdő. Szarvasbikák bőgik tele vággyal. A kékesszürke törzsű bükkfák lombjai között lassan megszületik a fény.
Vannak természetfilmesek, akik inkább az esti órákban forgatnak. Én mindig a hajnalt szerettem. Kijönni teljes sötétségben és végignézni, ahogy nap mint nap megszületik a reggel. „Minden reggel egy öröklét kezdete” – mondja Alain Corneau Minden reggel című filmjének narrátora. Átlényegülés ez is: a szorongás idejét fölváltja a tiszta derű napszaka. Mert mondjon nekem bárki bármit, az éjszakai erdőn az embert – még ha csak leheletnyire is, de – mindig elfogja a szorongás. Az idő megnyúlik, és az ember úgy érzi, a sötétségnek sosem lesz vége.
A sötétben hallásunk élesebb, a legapróbb lények neszezését is meghalljuk. Szemünk is hozzászokik valamennyire a sötéthez, de az éjszaka mégis a képzelet játéktere. A legmélyebb titkok ideje. Így lehetett ez az ősidőkben is, amikor az aláhulló sötétben vad, állati félelmek támadtak föl az emberben, és így van ez ma is. Ma a börzsönyi éjszakát átélve a veszély szinte jelentéktelen, de ahogy a csillagfényű lombok alatt lépkedünk, ösztöneink kíváncsiságunkat enyhe szorongással permetezik. Ebben az ellentmondásos lelkiállapotban érezhető meg az, amit fenségesnek nevezünk.
A természet fenségét akkor felejtettük el, amikor már nem féltünk tőle. Mert ami fenséges, az úgy csodálatra méltó, hogy közben fenyegető is.
Szelídebb, emberibb társainál ezért fenségesebb az olyan erdő, amelyben még medve él.
De térjünk vissza a szarvasbőgéshez. Ülök a sátorban. Elmúlt a nyár, lassan fakulni kezdenek a színek, eltünedeznek a most még boldogan röpködő rovarok, a fényben tobzódó erdő aranyat szórva ránk átadja magát a csöndes várakozásnak, az erdei lelkek mind magukba szállnak, a természet szelleme némasági fogadalmat tesz, de előbb még a Börzsöny őrjöng egy utolsót a szarvasok királyi, melankolikus üvöltésétől kísérve.
A lessátras természetfilmezés nem más, mint hosszú, tétlen meditáció, rövid koncentrált akciókkal tarkítva. Ha hirtelen történik valami, vége a merengésnek, észnél kell lenni. A bika úgy lép elém, mint egy jelenés: egyszerre csak itt van. Egy pillanatra fölméri az objektív gyanúsan fénylő frontlencséjét – ez az egyetlen, amit nem lehet álcázni –, de aztán ügyet sem vet rá. Elindul a tisztáson, elindítom a felvételt, lassan svenkelek, ő rézsút lépked felém, már nem tudom élesre állítani, olyan közel van. A sátram melletti bokorhoz lép, püfölni kezdi agancsával. A lessátor is beleremeg, ahogy veri a lombot. A bika számára ez egyrészt harci gyakorlat, másrészt ilyenkor letépett, lombos ágak akadnak fönn az agancsán, amitől fejdísze nagyobbnak, tehát félelmetesebbnek látszik vetélytársai előtt.
Na, az ilyen pillanatokért érdemes csinálni ezt az egészet. Az, hogy itt van tőlem néhány méterre ez a csodálatos lény, már önmagában élmény. Az pedig, hogy ennyire nem vesz tudomást rólam, intellektuális gyönyör: túljártam őkelme eszén.
Megindulnak a tehenek, a bika is visszavonul velük a sűrűbe. Most van idő elmerengeni azon, mi történik velem itt, a lessátorban.
„Mintha kiürült volna belőlem minden, ami én vagyok, de úgy, hogy ami megmaradt, több volt minden másnál.” Győrffy Ákos Haza című esszékötetében olvashatjuk ezt a mondatot, amely tömören összefoglalja, mit érzek ilyenkor. Ülök a sötétben, bámulok ki a résen, most nem tudok semmit, nem gondolkodom, egyetlen nagy figyelem vagyok, amelynek nincs alanya, csak tárgya; legkíváncsibb, legcsodálkozóbb, legélőbb önmagammá így fogyatkozom, körülöttem az erdő éli az életét, ehhez a mindenhez képest semmi vagyok, puszta megfigyelő, az egyetlen kapcsolat köztem és a világ között a lessátor kémlelőnyílása, ezen a résen ömlik be a valóság képe, fény és sötétség határán ülök, élet és halál mezsgyéjén, mint rendesen.
Ez most mégis ünnepi idő, mert megismétlése valaminek, ami valamikor az ősidőkben történt, hogy a természet részei voltunk, nem pedig a város, a kötelességek, a munka, a felelősség, a morál rabjai, akik ha nagy ritkán kiszabadulnak ketrecükből, akkor is viszik magukkal rácsait, és akik mint Rilke állatkerti párduca, kirándulásaikkal, utazásaikkal, nyaralásaikkal csak azt az ürességet rohangálják körbe, karikázzák be, amivé ők maguk lettek, mióta elhitték, hogy annyi az élet, amennyit kihűlt szívük, tompa akaratuk és kényelemszeretetük vérmérsékletükbe küld, és ha néha elmennek a lehető legmesszebb, azaz a rácsig, megörülnek, mert végre van mibe kapaszkodni.
Ott, a rabok világában minden a feje tetejére állított. A szolgaságot szabadságnak nevezik, a kiszolgáltatottságot kényelemnek, az eszközöket céloknak. Leül a rab este a tévé elé. Az időjárás-jelentés meteorológusa a holnapi kilátásokról beszél.
Úgy szól az esőről, a szélről és a ködről, mint az ember ellenségeiről. Az időjárás megítélésének fő szempontjai ugyanis a kényelemszeretet és a közlekedésbiztonság.
A kényelemszeretet azt jelenti, hogy az ember annyira puhán és érzéketlenül akar belevattázódni környezetébe, amennyire csak lehetséges. A közlekedés pedig azt jelenti, hogy életünk egyik kényelmi helyszínétől a másik felé tartunk. Az eső, a szél és a köd bosszantó ellenségei ebbéli igyekezetünknek. (Tartogat persze szenvedést is ez az élet, és ennyiben nem érzéketlen. A munkahely például a szenvedés helye. De ezt a szenvedést is csak azért vállalja az ember, hogy a fizetését megkapva kényelmesen élhessen.)
Sem a kényelemszerető, sem a közlekedő ember nem akarja átélni környezetét. Pedig legalább az időjárási kellemetlenségek (a csípős szél, a zuhogó eső, a városra ereszkedő köd) hozzásegíthetnék, hogy érezzen valamit.
Az esőről az jut eszembe, amikor a Görgényi-havasok aljában fekvő Varságról néhány társammal elindultunk a Somlyó-mezőre. Szeptember volt akkor is. Fent akartunk sátorozni a nagy réten. Ahogy elértük az erdőt, leszakadt az ég. A hegyi utak pillanatok alatt folyókká változtak. Azonnal bőrig áztunk. Borzalmas élmény volt, de amikor már nem maradt rajtunk semmi, ami átázhatott volna, amikor tehát elértük az átázás maximumát, hirtelen jókedvünk támadt. És a gyalogutat ettől kezdve kalandként éltük át,
mintha egy dél-amerikai esőerdőben járnánk. Már élveztük a vízözönt. Ősi érzés volt. Civilizált aggodalmaink eltűntek, csuromvizesen kapaszkodtunk fölfelé a páfrányos-bükkös, párafelhőket sóhajtozó hegyoldalban, nevetgélve, boldogan. Az eső összemosott bennünket az erdővel.
A szélről a Nagyhideg-hegy jut eszembe. Szerintem ott mindig fúj a szél. Folyamatosan átszellemített táj. A globális felmelegedés miatt odalent, a Dunakanyar falvaiban a tél egyre gyakrabban szürke. Nem esik hó egész télen, vagy ha igen, már hulltában olvad. Ha elindulunk a Börzsönybe, körülbelül Királyrétig ez a helyzet. (Ősz és tavasz felosztották egymás közt a három téli hónapot.) De ha elérjük a Magas-Tax gerincét, a helyzet megváltozik. Nagyjából hatszáz méter fölött szürkésfehér hóleplet veszünk észre. Mire elérjük a nagyhideg-hegyi emelkedőt, gyakran már bokáig ér a hó. És ha épp elkapjuk a havazást, amelyet itt általában jeges szél kísér, komoly Szibéria-élményünk lehet.
Nagymaroson, a mi falunkban (tudom, állítólag város, de szerintem nem az) az utóbbi években egész teleken át november volt. De aki hóra vágyott, az nekiindult a Nagyhideg-hegy felé, és minden évben egy-két hónapon át hógolyózhatott odafent. Ezt többek között az ottani erős széljárásnak köszönhetjük.
A szél visszaröpít bennünket régi, boldogabb korokba, amikor még négy évszak volt.
Na és a köd. A legszebb természeti jelenség. A valóságos létezőket a sejthetőbe tolja át, megemeli, súlytalanná és légiessé lágyítja, mesevilággá festve át az erdőt. A hegyek, fák körvonalai elmosódnak, a táj lebegni kezd, és minden túlmutat önmagán, a semmibe. A sejthetőben járni: azt mondtuk korábban, ez a kaland lényege. Mintha a végső áttetszőség hívna. Ködös erdőn gyalogolva mindvégig ugyanaz az élmény kísér: lépteim megnyitják előttem a ködöt, de mögöttem a látható világ összecsukódik. Az élet fénykörét viszem magammal, én magam vagyok ez a fénykör. Érzem, hogy hív a végső áttetszőség.
Nyitókép: Árnyékvilág (a szerző fotója)
