Miért fontos, hogy ismerjük az elődök viseletét, hímzését?
Sosem volt olyan fontos, hogy kapaszkodókat találjunk, mint éppen ma. Életünk bizonytalan, de a múlt, a lokális tudás és kötődéseink segítséget nyújthatnak. Az alkotás is öröm, amellyel jobban megérthetjük saját és felmenőink életét. A viselet és minden hímzés a kultúránk része, amelyet egykoron megbecsültek az emberek. Az asszonyok féltő kézzel őrizték a viseletüket, melyek nagyanyáról anyára, majd anyáról gyermekre, unokára öröklődtek. A mérhetetlen sok munkával készült viseletek egyben őrizték az asszonysorsokat is.
Gulyás Magdolna, a Népművészet Mestere
Sorsokat?
Igen, a ruhák pontos leírást adtak az emberről. A viselet a régi falusi társadalmakban mindent elmondott az egyénről. Elárulta, hogy gazdag-e vagy szegény. Fiatal vagy öreg, hajadon vagy asszony a viselője. Sokkal részletesebb tudást adott, mint ahogy ma a felületes szemlélő gondolná.
A fiatal menyecskék − akiknek még nem volt gyermekük − másképpen öltözködtek, mint a gyermekes asszonyok.
Mindennek megvolt a maga rendje, a viselet is társadalmi és családi státuszokról vallott. Mindezek mellett megmutatta a lokalitást is. A Galga menti falvak hiába öltözködtek hasonlóan, mégis mindegyik falu viselete egy kicsit más volt. Akkoriban az emberek tudták, hogy melyik a bagi, a turai, a boldogi viselet.
Akkor ez jól szabályozott világ volt.
A második világháború előtti falusi világban rend és rendezettség volt, s azt a faluközösség normái, ideálképei tartották meg. Mindez a helyi viseletre is kihatott. A leányoknak és a legényeknek egyaránt rendezetteknek kellett lenniük. Nemcsak a ruhákon, hanem a hajviseletben is meg kellett jelenniük a kialakult szokásoknak. Megvolt a hétköznapok és az ünnepek rendje is. A vasárnapi ünneplő ruha sem volt azonos, nem volt mindegy, hogy litániára mentek, netán húsvéti vagy pünkösdi szentmisére. Előbbinél ugyanis a brekocshoz fehér szalagot − hajviselet lányoknál a második világháborúig − és lila posztó szoknyát vettek föl, az utóbbinál pedig piros szoknyát és a brekocshoz piros szalagot viseltek.
Csábi (Hont vármegye) női ingmandzsetta-hímzés
A régi, nagy ünneplő ruhákat viselőjének minden körülmény között tisztán kellett tartania. Nem lehetett benne elázni, nem lehetett kimosni. Amikor a templomból hazaértek, levetették az öltözéket, a szoknyákat beráncolták, összekötötték és eltették a sublótba. A ruhákat becsben tartották, mert nagy értéket képviseltek a családban.
Hogyan lehet mindezt a tudást továbbörökíteni?
Végtelen felelősséggel és alázattal. Nekem megadatott, hogy az esküvőmön még a nagymamám és két másik, idős asszony öltöztetett föl a helyi, galgamácsai viseletbe. Az, hogy tudom, mi és hogyan készült, annak köszönhető, hogy folyamatosan kérdeztem a helybéli időseket, hogyan csinálták. Igyekeztem ellesni a gyakorlati praktikákat, és nem adtam föl akkor sem, amikor éppen nehézség, kihívás elé érkeztem. A viseletkészítést és a hímzést nem lehet könyvből elsajátítani.
A falumbeliektől tanulhattam meg, hogyan kell a főkötőt készíteni, ráncolni, lyukat hímezni.
Mindez azonban a végéhez közeleg, hamarosan már nem fogunk olyanoktól tanulni, akik ebbe születtek bele. Éppen ezért nagy a felelőssége a hagyományőrzőknek, a népművészeknek, hogy megőrizzék és továbbadják az eredetit.
Kékfestő női kabát, zsámboki kötényminta fölhasználásával
El lehet térni a helyi hagyományoktól?
Régen is voltak újítók. Egyes Galga menti falvakban, például Turán vagy Galgahévízen voltak olyan íróasszonyok, akik maguk is készítettek ütőfákat új mintákkal. Úgy vélem, akkor lehet változtatni, ha tisztában vagyunk az eredeti formakinccsel, arányokkal, mértékekkel. Ez hosszú, évekig tartó tanulási folyamat, amely nem spórolható meg. Csak úgy lehet fejleszteni az egykori mintakincseket, ha ismerjük mindazt, amit az elődök ránk hagytak. Ha nem így teszünk, akkor katyvaszt gyártunk.
Van-e valós közösségi igény a régi viseletek, hímzések megmentésére?
Úgy tapasztalom, hogy van. Egyre többen érzik, hogy fontos a népművészet. Kell természetesen belső érdeklődés, és ez sokakban megvan. Kétségtelen, egy fehér lyukhímzéses viseletet nem lehet gyorsan megcsinálni. Ehhez idő kell. A mai rohanó világban ez nem egyszerű. A lakáskultúra is leegyszerűsödött, minden minimalista lett, a lakások is kicsik, sokszor nincs helyük a hagyományos, népi textíliáknak.
De fontos, hogy egy közösség a saját hagyományait éltesse, és sokakban megvan a szándék, hogy megismerjék és bemutassák a viseleteiket.
Gondoljunk csak arra, hogy a szüreti mulatságok alkalmával kicsik és nagyok ma is szeretnének fölöltözni eleik ruháiba. Sajnos már sok családban nincsenek meg a régi ruhadarabok, így máshonnan szereznek be népviseleti öltözékeket, ezek azonban sokszor eltérnek a helyi, hagyományos viselettől.
Mi fér bele az újításba és mi nem?
Konzervatív szemléletű vagyok, de kiválóan érzem magam farmerszoknyában, fekete garbóban egy népi ékszerrel. Tökéletesen megférnek egymás mellett. Ha már ismerjük eleink formakincsét, akkor hozzá lehet nyúlni ehhez a „hagyatékhoz”, és a mai elképzeléseknek megfelelően tovább lehet fejleszteni azt. Bizonyos részeket meg kell hagyni a viseletből. Ilyenek például a régi szép és esztétikus ingek. A hímzés is tovább élhet különböző formákban, akár ruhákon, táskákon, szemüvegtokokon, más használati tárgyakon. Amiről viszont egy percig nem szabad elfeledkezni, az elődök és munkáik iránti tisztelet, amely minden népművészt kötelez.
Nyitókép: Domonyi kötényminta színes kartonon
Fotók: A szerző felvételei
