Sürgőssé vált az Európai Bizottság számára, hogy valami sikerfélét mutasson fel nemzetközi kereskedelmi ügyekben, miután előzőleg a tagállamok jó része által is hátrányosnak ítélt kereskedelmi és vámmegállapodást kötött az Egyesült Államokkal, amit a szókimondó
Donald Trump így ünnepelt: az európaiak „majdnem egybillió dollárt fizetnek nekünk, és boldogan teszik”.
A Mercosur tagállamai Dél-Amerikai nagyobb részét képviselik (forrás: Heraldry, CC BY-SA 3.0, Wikimedia Commons)
António Costa, az Európai Tanács elnöke maga is elismerte, hogy emiatt sok európai frusztrált, Sabine Weyand, az Európai Bizottság kereskedelemért felelős főigazgatója pedig bevallotta, hogy
az Unió nem is folytatott érdemi tárgyalásokat a vámokról az Egyesült Államokkal, mert a gazdasági racionalitást felülírta a katonai függőség.
Szépségflastrom lehetne a Dél-amerikai Közös Piaccal (Mercosur) évek óta tárgyalt szabadkereskedelmi megállapodás nyélbe ütése, amely új piaci lehetőségek megnyitásával lélegzetvételhez juttathatná a Green Dealben előirányzott, erőltetett ütemű elektrifikáció által már-már létében fenyegetett autóipart.
Csakhogy viszonzásul
szélesre tárná az Unió piacait az európainál sokkal lazábban szabályozott brazil és argentin mezőgazdaság előtt.
Amit igen rossz néven venne a Green Deal által nemkülönben szorongatott francia, holland, olasz és persze magyar gazdatársadalom. Amely a közelmúltban, az ukrán áruk importjának megkönnyítésekor már demonstrálta nyomásgyakorló képességét.
Európa bölcs alapítói tudták, hogy enni mégiscsak inkább kell, mint autózni, így
a stratégiai autonómiát elsősorban az önellátásra képes mezőgazdaság alapozza meg
– nem is beszélve az agráriumnak a természet védelmében, a Green Deal fő célkitűzésében játszott meghatározó szerepéről. Kérdés, utódaik képesek-e a pillanatnyi (rész)érdekeken túlmutató stratégiai döntést hozni.
