Egyetlen napra a szokásosnál talán hangsúlyosabban, mert ilyenkor illik beszélni róluk, foglalkozni velük, üzeneteikre figyelni, gondolkodni helyzetükön, sorsukon, múltjukon és jelenükön, továbbgondolni jövőjüket. Ilyenkor – jó lenne hinni – nemcsak a szűkebben vett műemlékes szakmát érdekli, milyen szellemben, milyen ideákkal mit lehet és mit kell tenni védelmükre, jó karban tartásukra, hanem a mindennapok emberét, a műemlékek között élőket is, akik sokszor leszegett fejjel sietnek el egy-egy épület előtt, vagy éppen olyan házban, területen élnek, ahol nemritkán inkább nyűgnek, tehernek érzik a még létező, korábban igen szigorúnak, rugalmatlannak vélt, manapság egyre inkább gyöngülő, talán túlságosan is rugalmassá lett műemlékvédelmet. S azok is, akik elszántan járnak a műemlékek csodájára (ők a tárt karokkal várt, újabban ellenszenvvel fogadott, mindenért kárhoztatott turisták) fölfigyelnek a műemlékvédelem kérdéseire.

A ROM Vándor programban új életre kelt hetyei pusztatorony kortárs jele a megkongatható harang  
Képforrás: Market Építő Zrt.

 
Fölfigyelnek. És itt máris álljuk meg egy pillanatra. Fölfigyelnek, ha tudják, értik, miről van szó, ha nem érzik fölösleges okoskodásnak, elefántcsonttorony-üzenetnek a szakemberek szavát. Ha szerencsés esetben már gyermekkorukban, otthon vagy az iskolában hallottak műemlékekről, netán a műemlékvédelem gondjairól, nemes feladatáról, a folyamatos gondozásról, megóvásról, a figyelemről, amely megakadályozza az értékvesztést. Netán felnőttként találkoztak vele először, de van igényük környezetük szellemi és fizikai tiszteletére. Ha van hajlandóságuk elfogadni az értő szót, nem azt gondolják, csak az az érték, ami csillogva, villogva, tündérmesék világát idézve, szinte díszletként magasodik, hamis nosztalgiával pillant a múltba; csak a felszínre, a külcsínre figyel (nem egy helyreállítás, újraépítés esetében azt is hiteltelenül), a lehetetlenre vállalkozik, műemléket akar építeni (az újraépítéstől, bármily jól leképezi is az eredetit, egyetlen ház sem lesz műemlék), ahelyett, hogy

a maga valóságában akarná látni, megérteni, mit mesél a múltról a ház, milyen üzenetet hordoznak egymásra épült történeti periódusai, mi az, amit vele, általa tovább lehet adni, mi több, kötelesség továbbadni az eljövendő nemzedéknek.

Mert a műemlékek nem csak látványos, nagy méretű, díszes, régi, a maguk környezetéből, összefüggéseiből kiragadott építmények, hanem a maguk mivoltában hiteles történeti források, históriánk tárgyi bizonyítékai, amelyek helyszínekről, környezeti összefüggésekről, korokról, társadalmi viszonyokról, emberi kapcsolatokról, közösségekről vallanak; megmutatják az évszázadok során a nemegyszer pusztulásokkal, újjáépítésekkel, átalakításokkal, változtatásokkal és mindezek anyaghasználatával egymásra rétegződött időt.

Szokás – helyesen – az épített örökséggel kapcsolatban identitást emlegetni. Ha pedig igaz, hogy egy-egy kiemelkedő épületben megfogalmazódik a nemzeti önazonosság, és higgyük, hogy így van, akkor még lényegesebb, ne csak lássuk, nézzük, jó esetben óvjuk, ápoljuk ezeket a házakat, hanem

ismerjük meg históriájukat, történeti, társadalmi és építészeti szempontból egyaránt.

Hogy tulajdonosai, kezelői, használói, mindazok, akik részt vesznek esetleges helyreállításában, restaurálásában, rekonstrukciójában, konzerválásában – régészek, művészettörténészek, építészek, restaurátorok ­– ne csak díszletként akarják láttatni a múlt emlékeit, hanem valós voltukban. Gondosan őrizve a megmaradt vagy visszahozható értékeket, adott esetben konzerválás – nem újraépítés, kiépítés, fölépítés – mellett vállalva a jól elkülönülő kortárs építészeti eszközök használatát.

Múlt és jelen együtt teszi teljessé a soproni Tábornok-ház hajdani udvarából kialakított múzeumi fogadóteret
A szerző felvétele

 
Ám az egykorvolt megőrzése mellett, régi és új együttélésének értelmezése kétségtelenül magyarázatra szorul, elfogadtatása a laikus közönséggel bizonyára komoly feladat, különösen manapság, amikor a turizmusra, a sosemvolt közízlésre és egyszeriben föltámadt identitásra hivatkozva sorra nőnek ki a várak a romokból, mondván ilyen lehetett… Valóban?  Ezt mutatja az elméleti rekonstrukció (amely legtöbbször tényleg segít, de előfordulhat, hogy tévútra visz), rosszabb esetben így látja (látná szívesen) a mesterséges intelligencia…?

De félre a tréfát (persze tudjuk jól, ez már nem is tréfa), napjainkban a műemlékvédelem egyik fontos kihívása az oktatás, az ismeretterjesztés – nem is csak a szakembereket képző egyetemi szinten.

Meg kellene tanítani – lehetőleg már az iskolában –, mi a környezetkultúra, mi az épített örökség, hogyan kell gondolkodni róla, mit kell, mit lehet érte tenni és miért van rá múlhatatlan szükség.

Hiszen olyan világban, amelyben a divatos szóval élve „ingatlanfejlesztésekből”, az építtetői akaratból hiányzik a hosszú távú gondolkodás, nem az építészeti érték számít, csupán a hasznosulás, csakis tanítással-tanulással, népszerűsítő tájékoztatással, értelmes, széles spektrumú kommunikációval érhető el, hogy a szigorú szakmaiság és a közösségek, a közvélemény figyelme, érdeklődése közelítsen egymáshoz. Hogy értelmezhetővé váljék, a fejlesztés nem mond ellent az értékőrzésnek, és igaz ez a másik oldalról is, csak átgondoltságra, mértéktartásra, a múlt iránti tiszteletre lenne szükség.

A jáki Szent György-templom konzervátori szemléletű restaurálás után 
Képforrás: Wikimédia Commons

 
Ne, vagy csak ritkábban forduljon elő, hogy az éppen – egyébként nagyszerűen – felújított templomhoz érkező, megpillantva a nyugati homlokzaton, a déli torony alsó falán és az oldalfalakon a különböző korokból származó köveket, téglákat, kétkedéssel vegyes csodálkozással kérdezze: nem fejezték még be a munkát… Hogy egy Facebook kommentelő ne kiáltson „borzalmat” csak amiatt, mert az építész visszafogottan, elegánsan nem épített túl, nem terhelt agyon egy korábban romjaiban pusztuló várat, de jól láthatóan elkülönítette a megmaradtat az újtól, nem próbálta az „eredetit”, bizonytalan elképzelések, esetleges analógiák nyomán, természetesen mai anyaghasználattal visszaépíteni.

Mert tudta, a mű-műemlék, a látszólag eredeti díszletfal mögé rejtett pótléképítmény, sosem lesz hiteles, az marad, ami: „olyan mintha” örökség.

És persze, hogy egyre kevesebb legyen az ilyen-olyan okból kiürített, majd kétes magyarázattal vagy akár anélkül magára hagyott, jobb sorsára, vagy éppen végső pusztulásától joggal tartó épület szerte az országban. Kevesebb legyen a fölösleges bontás, több az új funkcióval életre kelt, tetszhalálából föltámasztott épület, legyen az hajdanvolt gyár, üzemcsarnok, kiszolgált vasútállomás-épület, XX. századi modernista irodaház, vagy éppen komoly műemléki értékű ház, palota például a Vár polgárvárosi negyedében, Budapest belvárosában, de másfelé is. Hogy több legyen az olyan városépítészeti megoldás – történeti környezetben, és azon kívül –, amely majd évtizedek múltán védendő, megőrzendő lehet. És több az olyan, elhivatott értékmentő vállalás, mint a középkori szakrális romemlékeket felkutató, konzerváló, népszerűsítő ROM Vándor program. Nagyobb hangot és támogatást kapjanak a környezetüket féltő, óvó közösségek, civil kezdeményezések; az értékőrző szemlélet letéteményeseként szerepet játsszon a közös munkában az építész karokról kinövő Fiatal Műemlékvédők Fóruma.

 

Nyitókép: A fertődi Esterházy-kastély adott otthont a Műemléki Világnap idei rendezvényének
Képforrás: Wikimédia Commons