Nagy várakozással fogadta a hazai közönség is a fikciós mozidarabot az építészről, akit nagy volumenű, eleinte álommunkának tetsző megbízása az összeomlás szélére sodor. Egy játékfilmtől azonban nem várható el, hogy korrekt választ adjon arra a kérdésre: mit is jelent az építészetben a brutalizmus. A brutalista kapcsán felfokozott érdeklődésre reagál a Magyar Építészeti Múzeum és Műemlékvédelmi Dokumentációs Központ (MÉM MDK) új kiállítása: a budapesti Walter Rózsi-villa tárlata idehaza első alkalommal veszi számba az irányzat emlékeit, és próbál átfogó, régióspecifikus jelentést tenni a gyakran emlegetett, de könnyen félreértelmezhető fogalom mögé.

A brutalizmus a késő modern építészetnek az 1950-es években több helyen megjelent irányzata, amelyet a nyersen megmutatott anyagok, a monolitikus és monokróm felületek, a súlyos, tömbszerű formák, a szobrászi tömegformálás, a szerkezetek láttatása jellemez.

Kétszeres reakció ez a történelmi körülményekre: egyrészt szembeszáll az érett modern letisztult, ekkorra már túlságosan kimódoltnak érzett formavilágával, másrészt reflektál a második világháborús pusztítások okozta, radikálisan új helyzetekre és igényekre. A megváltozott adottságok az építészeket olyan új, őszinte kifejezésmód keresésére indították, amelyekkel mintát kívántak nyújtani saját társadalmuknak.

A Radelkis székháza (ma Mediso Kft.), Budapest. Tervező: Csikvári Antal, 1968-1973
Képforrás: MÉM MDK/F. Tóth Gábor 

 

 
Már az is nagy kérdés volt az első magyar brutalista kiállítás létrehozói számára: értelmezhető-e ez a fogalom és ez az eszközkészlet a hazai építészetben, a Kádár-korszak kontextusában. Ezért a kiállítás létrejöttét még a film bemutatója előtt indult kutatás előzte meg. Ennek részeként tártuk fel, hogy bár a hazai szaknyelvbe a mai napig nem épült be a fogalom, a magyar építészek már az 1950-es, 1960-as években tisztában lehettek a brutalizmus mibenlétével. A politikai kényszerként bevezetett szocreál kimúlása után, az 1950-es évek második felétől ugyanis a tervező építészek örömmel tértek vissza a modern formákhoz, és – elsősorban a tervezőirodák könyvtáraiban, az egyetemen vagy a szakmai szervezeteknél elérhető folyóiratokon, szakkönyveken keresztül – odaadó figyelemmel követték a nyugati divatok alakulását. 

Így már a hatvanas évek legelején megjelentek a brutalizmus formai gesztusai, majd az évtized végére széles körben elterjedtek.

Ebben a szakirodalom mellett az egyéni vagy csoportos utazások, sőt, egy különleges lehetőség is segített. A jóval korábban Angliában letelepedett, és a háború után igen sikeressé vált magyar születésű Goldfinger Ernő építész a hatvanas évek elején együttműködést kezdeményezett a Magyar Építőművészek Szövetségével (MÉSZ), és felajánlotta segítségét abban, hogy évente néhány magyar építész munkát vállalhasson Nagy-Britanniában. A politikai ellentétek dacára a szakmai együttműködés létrejött, 1961 és 1967 között nem kevesebb mint tizennyolc fiatal utazott a szigetországba, majd hozta haza a Nyugaton látottak élményét és tapasztalatát a magyar közegbe. Többen közülük – így Hofer Miklós, Borvendég Béla, Callmeyer Ferenc, Gulyás Zoltán vagy Jurcsik Károly – később a szakma elismert mestereivé váltak.
 
 
Az Orvostudományi Egyetem elméleti tanszéke, Debrecen. Tervező: Mikolás Tibor, 1965-1973
Képforrás: MÉM MDK/F. Tóth Gábor 

 

És bár a nyugati „trendet” nem igazán lehetett nevén nevezni, illetve nem alakult ki elméleti alapja sem, az elmúlt évek munkájának és a több száz épületet tartalmazó adatbázisnak köszönhetően az magabiztosan kijelenthető, hogy a brutalizmus jelen volt Magyarországon:

akadtak nagy jelentőségű mesterei, mint Jánossy György vagy a már említett Jurcsik Károly, kiemelkedő, magányos zsenijei, mint Zalotay Elemér, és regionális műhelyei is, például Debrecenben, Szegeden vagy Szombathelyen.

Minden bizonnyal Magyarország periferikus helyzetével függ össze, hogy kevés a formajegyeket következetesen alkalmazó életmű, illetve a tisztán brutalistának nevezhető épület: a formai elemek alkalomszerűen tűnnek fel az építészek munkáiban, és gyakran más irányzatok jegyeivel keveredve sajátos, hibrid helyzeteket hoznak létre. Ez következhet akár a szükségmegoldásokból is, mint a budapest-farkasréti Mindenszentek-templom esetében, ahol Szabó István nem stiláris megfontolásokból használt beton béléstesteket a falazáshoz, hanem azért, mert ez volt a legolcsóbb elérhető építőanyag.

Avasi kilátó és tévétorony, Miskolc. Tervező: Hofer Miklós, 1958-1963
Képforrás: MÉM MDK/F. Tóth Gábor 

 

Az ilyen regionális jellegzetességek mellett azonban a magyar brutalizmus felveszi a versenyt a szerte a világon jelentkező irányzat más emlékeivel. Az olyan fő művek, mint Jánossy György salgótarjáni Karancs Szállója, Csikvári Antal óbudai Radelkis-irodaháza vagy Heckenast János szombathelyi felszabadulási emlékműve, ma is meggyőzően tanúsítják a tervezői gondolkodás maradandóságát, a használt építészi eszközök minőségi voltát.

Sajnos a magyar brutalizmus abban is párhuzamot mutat a nemzetközi példákkal, hogy emlékeit fokozottan fenyegeti a bontás vagy az átépítés veszélye. A múlt század hatvanas-hetvenes éveinek épületei mára tervezett életciklusuk vége felé járnak, és a megváltozott energetikai igények nem egy esetben teljes átalakulást eredményeznek.

Olyan épület számára, amelynél a nyers beton- vagy téglafelületeknek, a szabad szemmel látható szerkezetelemeknek, a kiegyensúlyozott formai kompozícióknak jut a főszerep, a tízcentis szigetelés, a magastető ráépítése, de még a nyílászárók műanyagra cserélése is a végítélettel érhet fel.

Ez persze nem csupán a modern építészet emlékeit fenyegeti, hanem régebbi házainkat is – a különbség az, hogy az 1960 utáni építészetünkben még közmegegyezés sincs arról, mit tekintünk értékesnek és maradandónak.

Az Országos Kereskedelmi és Iparszövetség székháza, Budapest. Tervező: Mónus János, 1970-1973, tervező: Török Ferenc, 1973-1976 
Képforrás: MÉM MDK/F. Tóth Gábor 

 

A Walter Rózsi-villa kiállítása, amelyet terveink szerint a budapesti bemutatkozó után további helyszínekre is eljuttatnánk, ezt a szakmai adósságot szeretné a maga eszközeivel törleszteni. A mára ismertebb és elismertebb épületek mellett vidéki helyszínekre, elfeledett vagy akár elbontott házakra is felhívja a figyelmet. Emellett – ugyancsak hiánypótlásként – két meghatározó, magyar származású alkotó: Goldfinger Ernő és Breuer Marcell vonatkozó munkásságát is bemutatja fotók, tervrajzok, archív dokumentumok és kifejezetten erre az alkalomra készített makettek segítségével.

Isokon-heverő a Breuer-nyaralóból. Tervezte: Breuer Marcell, 1960-as évek 
Képforrás: MÉM MDK, CCMHT vásárlás/ Hack Róbert  

 

Önálló egységben, a Breuer, Goldfinger és más magyarok. Brutalista építészetünk itthon és odaát című kiállítás kísérő tárlataként mutatkozik be a MÉM MDK történetének eddigi legnagyobb értékű műtárgyvásárlása, a 2025-ben megszerzett Breuer-gyűjtemény (erről az Országút írása) A kollekció Breuer Marcell egykori nyaralójából származó bútorokat, könyveket, maketteket és fényképeket foglal magában, valamint a Szarvasy Mihály műgyűjtő által letétbe helyezett, Breuer New York-i irodájából származó tárgyakat. A gyűjteményt Breuer Tamás fényképei teszik teljessé, amelyek egyszerre dokumentálják az építész családi életét és legfontosabb szakmai munkáit. A MÉM MDK 2025-ös vásárlásával a régió legjelentősebb, Breuer Marcellhez köthető tárgykollekciója jött létre, amely most első alkalommal lesz látható a nagyközönség számára is.

A Breuer, Goldfinger és más magyarok. Brutalista építészetünk itthon és odaát című kiállítás (kurátor: Kovács Dániel és Sebestyén Ágnes Anna) a budapesti MÉM MDK Walter Rózsi-villában (1071 Budapest, Bajza utca 10.) látható

 

Nyitókép: Körház, Vasvár. Tervező: Fazakas Péter, 1968-1971, tervező: Török Ferenc, 1973-1976
Képforrás: MÉM MDK/F. Tóth Gábor