Műemlékvédelmi, értékőrzési szempontból életfontosságú a kutatási program, melynek elindítója, talán inkább újraindítója az Építési és Közlekedési Minisztérium támogatásával, a Magyar Művészeti Akadémia égisze alatt a Magyar Építészeti Múzeum és Műemlékvédelmi Dokumentációs Központ (MÉM MDK). Újraindítója – mondhatjuk, hiszen az ország műemléki értékeinek feltárása, számbavétele, adatainak rögzítése, majdani folyamatos frissítése és a nyilvánosság elé tárása, történeti kontextusba helyezése nem új keletű kezdeményezés. Az első nagy kísérletet, Ipolyi Arnold 1859-es csallóközi topográfiáját, amelynek módszertani következtetései máig érvényesek, azonban majd száz évig nem követte újabb próbálkozás. 1950-ben indult meg ismét átfogó kutatási és publikálási program, részben Genthon István 1934-ben önkéntesen megkezdett bejárásaira, kutatásaira, feljegyzéseire támaszkodva. Azok felhasználásával valósulhatott meg 1951-re az országos kistopográfia, az épületek és tartozékaik rövid leírásával, amely „az épületeket és romokat a legrégibb időktől 1850-ig tartja számon”.
Újabb harminc esztendőbe telt, míg az 1980-as években ismét előtérbe kerülhetett a topográfia, azaz
a területi alapú, rendszeres összeírás, dokumentálás és elemzés kérdése, de akkor már látszott, hogy új szempontrendszerre, módszertanra van szükség, s az addigi, 1850-es műemléki korszakhatárt is jócskán meghaladta az idő.
Már nemcsak a XIX. század második felének, a századfordulónak s az azt követő évtizednek különféle neoszellemiségű, majd szecessziós és historikus építészete nem maradhat a jegyzett körön kívül, de ideje figyelemmel lenni a két világháború közötti, majd az azt követő időszak Bauhaus-, modernista vagy éppen késő modern brutalista, sőt egyes szocreál épületeire is.
Csopak, Ranolder-villa, 2024
Képforrás: F. Tóth Gábor/MÉM MDK Fotótár, ltsz.: 249.436D
A MÉM MDK a megújuló topográfiai program első, nagyszabású eredményeként mutatta be 2022-ben a Veszprém város építészeti topográfiája (MMA Kiadó) című kötetet, amelyről azt mondják, hogy alapja és első látványos dokumentuma lett annak a nagyszabású, elsősorban a MÉM MDK gyűjteményeire támaszkodó munkának, amely mai formájában 2024 augusztusában indult el, és első lépéseit, ahogy munkatársai, mindenekelőtt Galamb Zsuzsanna és Jankovics Norbert fogalmazott, „az egykori topográfiai adatlapok, tezauruszok és történeti térképek elemzése képezte”. A kiindulás az a kétségtelen tény, hogy „a mai napig nem készült el hazánk épületállományának teljes körű, szisztematikus feltérképezése és értékelése. Ezért nem tűnt célszerűnek városi topográfiák évekig tartó feldolgozásával kezdeni, a megyei egységek pedig túlságosan nagynak látszottak. A járás bizonyult ideális egységnek: jól lehatárolható, viszonylag átlátható méretű és történeti előzményei is vannak.”
Íme, hát a kiindulási pont, s az elhivatott, alighanem megfeszített munka (művészettörténészek, régészek, építészek, táj- és kertépítészek, néprajzosok, fotográfusok, a MÉM MDK munkatársai és külső szakemberek dolgoztak együtt) eredményeként alig több mint egy esztendő elteltével
három elegáns, fotókkal, épületmetszetekkel, infografikus megoldású térképskiccekkel gazdagított tudományos albumot tettek közzé: Veszprém vármegye egykötetes Balatonalmádi, illetve kétkötetes Balatonfüredi járásának építészeti topográfiáját.
A könyvek „tartalma illeszkedik az új műemléki topográfiai program szemléletéhez: egyszerre kíván tudományos igényű lenni, ugyanakkor érthető, áttekinthető és vonzó a szélesebb közönség számára is”. Valójában itt, ebben a megfogalmazásban érhető tetten a jelenkori topográfiai munka lényege, a kulcsfontosságú szakmaiság és a közérthetőség egyensúlyának megteremtése, ugyanis tudnunk kell, a topográfia nemcsak a tudomány, az építészettörténet, a településszervezés és -rendezés számára lényeges, hanem legalább olyan fontos, hogy a helyiek, a civil lakosság és az odaérkezők megismerjék környezetüket, megértsék, értelmezni tudják a település alakulásának, szerveződésének mikéntjét, ismerjék, hol élnek, mi az, amit az elődök rájuk hagytak, amelynek megőrzéséért, jó karban tartásáért ma ők felelősek, s nemcsak a jelenkori állapotért, hanem azért is, hogy legyen mit továbbadni az utódoknak. Ennek érdekében azonban – nem lehet eléggé hangsúlyozni – meg kell ismerni a táj, a település alakulását, fejlődését, régészeti és épített örökségének történeti összefüggéseit.
Képforrás: Hack Róbert/MÉM MDK Fotótár, ltsz.: 249.638D
A Balaton-felvidék természetföldrajzi leírása szorosan összefügg históriájával, táj és lakói harmonikus kapcsolatával – erről is szól az a részletes tájtörténeti ismertetés (Klagyivik Mária tanulmánya), amely nemcsak geológiai és földrajzi szempontból elemzi a természetes földrajzi egységet alkotó két balatoni járás vidékét, vizsgálja földtanát, domborzati viszonyait, vízforrásait és az előbukkanó patakokat, nem beszélve a tó közelségéről és magáról a Balatonról, hanem részletesen foglalkozik azzal is, hogy a természeti adottságok milyen életfeltételeket teremtettek az emberek számára, hogyan határozták meg életvitelüket, s hogyan alakították a megtelepülők a tájat, miféle építményekkel népesítették be a hegyes-dombos vidéket az évszázadok során. S hogyan változott a terület ismertsége, belakottsága és elfogadottsága, amely együttesen definiálta az idők során kialakult, fejlődő és változó építészetét. Hozzátéve,
nem mindig volt figyelemmel a természeti értékek megőrzésére, egyes építkezések sokkal inkább az önző kihasználást, túlterhelést mutatják. Így volt ez hajdan is, akadnak erre jócskán példák, akárcsak manapság, bár a Balaton igazi természeti értékének fölismerése a XIX. század második felétől már kétségtelenné vált.
A nagytopográfiai elemzések történeti áttekintésének alapjául az egykorvolt élet nyomait mutató régészeti maradványok, a régi temetők, sírok, megmaradt romok szolgálnak, amelyek körvonalazható képet adnak a múltról (Csirke Orsolya írása). Csakis erre alapozhatók – ahogy teszik is ezt a két járást bemutató kötetek – a terület építészetét, épített örökségét vizsgáló munkák, bemutatva népi építészetét (Muskovics Andrea Anna), valamint a teljességükben, részleteikben vagy romjaikban megmaradt jellegzetes épületeket, épületegyütteseket a középkortól a XX. század elejéig (Galamb Zsuzsanna és Jankovics Norbert), illetve – és ez különleges, elismerésre méltó vállalás – a XX. század építészetével sem marad adós (Wettstein Domonkos tanulmánya). Ezt azért érdemes hangsúlyozni, mert az a helyi arculat, amely meghatározó volt, amely a terület önazonosságát jelentette, mára sok helyen veszélyeztetett, ugyanakkor a léptékvesztéssel járó kivagyi nagyvárosiasodás tájidegen, s épp a Balatonfelvidék jellegzetes karakterét, szellemiségét, természet és ember harmonikus kapcsolatát öli meg.
Persze nem a topográfia feladata ennek megakadályozása, de a hangsúlyos számbavétel mégiscsak felhívja a figyelmet ezekre a kérdésekre is. És ahogy a szakmai munka halad tovább, ahogy folyamatosan követik e két járást a többiek (a munka folytatódik egyelőre az Ajkai és Devecseri, az Esztergomi és Tatabányai, a Szerencsi járásban, Heves és Eger városában), ahogy az érdekeltek és az érdeklődők fokozatosan találkozhatnak majd a topográfiai gyűjteményekkel (a teljes topográfiai anyag a MÉM MDK kiépülő MuseumPlus adatbázisán lesz elérhető), egyre nagyobb lehet a remény a műemlékvédelem iránti természetes igényre, és ennek érdekében a műemlékes szakma és a civil társadalom együttműködésére.
Nyitókép: Présház-pince Balatoncsicsó Bádi-hegyen 2024-ben, hrsz. 0146/3
Képforrás: Pető Piroska/MÉM MDK Fotótár, ltsz.: 249.318D
