Nézem-hallgatom az államtitkár, országos főépítész podcastját, vendégeivel, a magyarországi világörökségért felelős minisztériumi főosztályvezető asszonnyal és egy elismert műemlékes szakemberrel beszélget. Nagy az öröm, a budapesti világörökségi helyszín veszélyeztetettségének lehetősége 2019 óta idén először nem került szóba az UNESCO világörökségi bizottságának ülésén. „Komoly elismerésként” emlegetik… Olvasom a szókimondása miatt fél éve állásától megfosztott minisztériumi tisztviselőnek, ma magát műemlékvédőnek nevező művészettörténésznek sorait a műemléképületek helyzetéről… Nézem a kulturális örökség egyes elemeinek fenntartható fejlesztéséről szóló (2024/XXXII.) törvény alapján meghirdetett helyszínek listáját, mely a korábban állami tulajdonból ki nem adható, műemlék besorolású, a közelmúltban hazai és EU-s támogatásból felújított, berendezett, nemcsak gazdasági, hanem szellemi, történeti és társadalmi értelemben nagy értékű kastélyokat, kastélyegyütteseket érinti. Majd a tulajdonba adásról szóló döntési adatlapokat, melyek szerint az eddigi nádasdladányi Nádasdy- és a bajnai Sándor–Metternich-kastélyon kívül a dégi Festetics-, a füzérradványi Károly-, a tatai Esterházy- és a sopronhorpácsi Széchenyi-kastélyra is sor került…

A bajnai Sándor–Metternich-kastély az Örökségnapi vendégvárók sorában 
Fotó: Kovács Zoltán/NÖF

 

Aligha kerülheti el a figyelmemet a Magyar Nemzeti Vagyonkezelő honlapjára feltöltött prospektusban minden fenntartási, hasznosítási, fejlesztési követelmény nélkül árverésre kínált, többségében belvárosi, műemléki védettséget élvező állami épületek listája. A megvásárolható belvárosi paloták között ott van a Belügyminisztérium Quittner Zsigmond tervezte Széchenyi térre néző és még két épületből álló épületegyüttese, a Pénzügyminisztérium Alpár Ignác tervezte palotája, Lechner Ödön és Baumgartner Sándor Zsolnay-kerámiadíszes szecessziós épülete a Hold utcában – annak idején a Magyar Királyi Postatakarékpénztárnak emelték, az utóbbi időben a Magyar Államkincstár székhelye volt,  emellett számos belváros-lipótvárosi, manapság kormányzati, állami irodaépület (a családi ezüst kiárusítása?!) … Sétálok a városban, nézem a kibelezett műemléképületeket, az agrárminisztériumnak legföljebb a homlokzata és a váza marad meg, nem volt ez másképp az egykori MAHART-székházzal sem, jól láttam, amikor évekkel ezelőtt egy óvatlan pillanatban benézhettem egy teherautó számára kitárt egyébként sohasem volt, csak az építkezés kedvéért kibontott oldalkapu mögé, vagy a hajdani Radetzky-laktanya esetében, s így van ez sok helyütt a divatos „fejlesztés” kifejezés jegyében… Vajon jobban járnak-e a kiürítettek, elhagyottak, a Várnegyed polgárvárosában épp a Belügyminisztérium számára kiszemelt akadémiai épületek, vagy arrafelé a hajdanvolt Műemlékvédelmi Hivatal székháza a Táncsics utcában (egy évtizede áll üresen), de sorolhatnók tovább…
 

A Hold utcai Lechner-palota idén még fogadja a Kulturális Örökség Napjainak érdeklődőit
Képforrás: Kulturális Örökség Napjai sajtófotó

 

Sok szakember vitatja a Várnegyed XIX. század legvégi és XX. század eleji gazdagon díszített, túlméretezett épületeinek visszaállítását, a maguk idejében sem szerencsés monstrumokat, régieskedőn, külsőségesen díszítve betonvázát – hozzátéve, manapság divat ez másutt is a világban –, attól persze ami díszlet, az díszlet marad… Persze szép számmal akadnak értékes, valóban hiteles műemléki helyreállítások, kortárs építészeti gesztusokat a régivel harmonikus egységbe simító megújítások, példaértékű középkori templomrom-konzerválások, s nemcsak állami finanszírozásban, hanem vezető építőipari cég elismerésre méltó társadalmi szerepvállalásaként.

Talán soha nem volt olyan megosztottság műemléki, építészi és a hivatkozott „közízlés” szereplői között, s olyan szélsőséges megítélése a műemlékvédelemnek (sokan kétségbe vonják, hogy egyáltalán használhatjuk-e még a kifejezést), a műemlékekkel való bánásmódnak, mint manapság.

Egyik oldalon elégedett sikerkommunikáció, másikon tehetetlenség emlegetése, reménytelenség, beletörődés, vagy éppen apokalipszis-érzés. S egyelőre nem látszik közeledés, pedig nem kell hozzá nagy empátia, hogy tudjuk, a történeti épületek, épületegyüttesek, a városképek – mindaz, ami az épített örökség kategóriájába tartozik – sínylik meg a helyzetet.  S beszélnünk kell erről, abban az esztendőben, amikor az Európai Építészeti Örökség Kartája megszületésének ötvenedik évfordulójára emlékezünk. A karta, újraolvasva jól értelmezhető, olyan gondolatokat, ajánlásokat fogalmazott meg, amelyek máig érvényesek. Érdemes megfontolni gondolatait, s jól figyelni arra, ahogy nem csak az egyes műemlékekről, hanem történeti együttesekről, épített környezetről, az építészeti örökségben megtestesülő múltról, a harmonikus környezetről, a pótolhatatlan eszmei, kulturális, társadalmi, gazdasági forrásról, nevelési értékről beszél. Nem titkolja a kulturális örökség veszélyeztetettségét, amikor arról szól, hogy nemtörődömség, elöregedés, sorsára hagyás fenyegeti az épített örökséget, hozzátéve,

„a városrendezésben is előfordul, hogy a hatóságok túlzottan behódolnak gazdasági nyomásoknak… A rosszul alkalmazott mai technológia rongálja a régi szerkezeteket. A túlrestaurálások sok bajt okoznak. Végül és legfőképpen: a telek és ingatlanspekuláció mindebből hasznot húz és meghiúsítja a legjobb terveket.”

Az 1975-ben leírtak, mint fenti példáink mutatják, igazolódni látszanak, de talán még nem késő szellemében óvni az épített örökséget.

Az idei esztendő másik fél évszázados jubileumról is szól: az Európai Tanács által kezdeményezett Európai Építészeti Örökség Évéről, arról az eseményről, amelyen – bár Magyarország még nem volt (nem lehetett) tagja az Európa Tanácsnak – Sopron városa megkapta az Alfred Toepfer F.V.S. Alapítvány által létrehozott Európai Műemlékvédelem Aranyérmét, s mindez akkor, ahogy a visszaemlékezésekből kiderül (Dercsényi Dezső: Sopron európai díja, Műemlékvédelem, 2012/1–2.), az ICOMOS, valamint a korabeli magyar és osztrák műemlékvédelem, az Országos Műemléki Felügyelőség és a Bundesdenkmalamt szakmai, emberi és intézményes jó viszonyának volt köszönhető, s máig úgy értékelhető, hogy az akkori magyar műemlékvédelem egészének szólt.

A vendégváró Ócsa tájháza és temploma 
Képforrás: Kulturális Örökség Napjai sajtófotó

 

Ötven éve történt. S erre, meg persze az azóta eltelt időre (Sopron műemléki gondolkodása, határozott figyelme örökségére, értékeinek méltó ápolása, jó karbantartása azóta sem változott) is emlékezik az idei Európai Örökség Napok – nálunk Kulturális Örökség Napjai –, amely idén központi gondolataként az Építészeti örökséget választotta. Célja az európai kulturális identitást formáló, gazdag és változatos építészeti környezet föltárása, s általa az Európai Építészeti Örökség Éve jubileumának megünneplése, hangsúlyozva az építészet művészi és technikai vívmányait, bemutatva a városi palotákat, bérházakat éppúgy, mint a kastélyokat, népi épületeket, s kiemelve, hogy az építészet túlmutat a puszta funkcionalitáson, minden egyes épület a nemzeti és regionális história, az önazonosság és a kollektív emlékezet szimbóluma.
 

Sétát szervez hétvégén a sokat megélt Závod Tolnában, ahol sváb és szeékely emlékeket is őriz az építészet 
Képforrás: Kulturális Örökség Napjai sajtófotó

 

 
Mindezt figyelembe véve, s nem először az ajánlott címet némileg megváltoztatva, finomítva kapta a Kulturális Örökség Napjai idei rendezvénye szeptember 20-án, szombaton és 21-én, vasárnap az Örökség és építészet: ablak a múltra, ajtó a jövőre címet. Nyissák meg kapuikat a házak, fogadják a látogatókat, beszéljenek magukról, múltjukról, a régről hozott, s továbbadni szándékozott örökségükről, s megóvása eredeti meg az idők során tovább formált építészetükről, jelenükről, remélt jövőjükről. Persze, hogy mindez megvalósuljon, hogy az érdeklődők bejussanak a házakba, ne csak kívülről nézegessék őket, kell a tulajdonosi akarat, engedély (ki tudja, bejárhatók lesznek-e valaha az épp most eladósorba került, eddig ilyenkor látogatható középületek?), kellenek önkéntesek, akik a látogatókat kalauzolják, s mindenekfölött az a fajta gondolkodás, amely megérti, megérteti, mindez nemcsak egyetlen hétvégére szóló magamutogató külsőség, az épített örökség megőrzése mindennapi feladat.
 
 
Nyitókép: Az ELTE Egyetemi Könyvtára szombaton mutatja meg az épület és a könyvtár különleges látnivalóit