Az elmúlt két évtized komoly anyagi, fizikai és szellemi erőfeszítésének köszönhetően szinte a végső pusztulásból visszahozott, megújult és XXI. századi életre kelt Károlyi-kastély fogadószobájában beszélgetünk. S aligha tudok másra gondolni:

lehet, hogy nem könnyen utánozható, mert egyediségében minden ház históriája, sorsa más, mégis példaértékű a történet és az az emberi magatartás, amellyel Károlyi György felesége, Angelica támogatásával és tevékeny közreműködésével elérte, hogy nemcsak műemléki értékként, önmaga múzeumaként tekinthetünk az Ybl Miklós felügyeletével épült, Koch Henrik tervezte XIX. századi kastélyra, hanem európai rangú és beágyazottságú kulturális központként is. 

Legutóbb másfél éve, az immár hagyományos műemlékes konferencián jártam Fehérvárcsurgón, akkor mesélt a felújítás következő állomásáról, a nagyistálló helyreállításáról. Ideérkezve úgy láttam, a ház kívülről már rendben van.

Az egykori nagyistálló épületének helyreállítására hat éve nyertünk el másfél milliárd forintos európai uniós támogatást. Az akkori terv magában foglalta az épület és több melléképület helyreállítását, a nagyistálló földszintjének egy részében családtörténeti kiállítást terveztünk és egy színház kialakítását, a tetőtérben pedig szállodai szobákat.

Károlyi György és felesége Károlyi Angelica a kastélyparkban Fotók: A Károlyi család archívumából

A kivitelezés akkor nem indulhatott meg, azóta viszont annyira megnövekedtek az építési költségek, hogy le kellett faragnunk az eredeti programból, elmaradt a melléképületek felújítása, köztük a park közepén álló és siralmas állapotban lévő csikóistállóé, amely pedig valószínűleg az egész együttes legrégebbi építménye. Egyelőre megújult a nagyistálló homlokzata és a tető, belülről szerkezetkész a két szinten összesen háromezer négyzetméteres épület, a közeljövőben megnyílhat a család históriáját bemutató tárlat. A többi még várat magára, pedig a működtetés, a fenntartás finanszírozásához szükség lenne a szálloda bővítésére. A főépületben most huszonöt szoba van, ehhez jönne a nagyistálló tetőterében kialakítható tizenhét. Reméljük, hogy a pénzszűke véget ér, és akkor befejeződhet a projekt.

A kékszalon a kastély főépületében

Nagy örömünk az elmúlt hónapok egy rendkívül fontos jogi lépése: az egykori kastélyparkot helyrajzi szám szempontjából az államosításkor több részre darabolták, a kastélyhoz tartozott a park egyik fele, a másik része, az arborétum huszonkét hektárnyi területe viszont a VADEX vagyonkezelésében volt. Természeti védettsége miatt hasznosítani nem tudták, így nemigen törődtek vele…

Tegyük hozzá, az angolpark különleges növényzetével, madárvilágával, tavával, természeti szépségével a kastély környezetének ékessége.

Most viszont az Építési és Közlekedési Minisztérium, mely a műemlékvédelemért is felel, elismerte, hogy Alapítványunk közfeladatot lát el, így átvehettük a használati jogot, s megtartva a természeti környezetet, hozzáláthatunk az utak, a nyiladékok tisztításának, a növényszelekciónak, a bekerítésnek, kétkilométeres tanösvényt tervezünk együttműködve a Nemzetközi Dendrológiai Alapítvánnyal. A tervezésben a Magyar Kertörökségi Alapítvány lesz a segítségünkre.

Az immár közel ötven hektáros parkban különleges fafajták vannak, nem is beszélve a madárvilágról.

Emlékszem, néhány éve volt itt egy nemzetközi kisebbségi, bevándorlási konferencia.  A szünetben a szakértők sétálni indultak a parkba, visszatérve az egyik francia előadó megkérdezte, tudom-e, hány madárfajta él itt. Kíváncsi tekintetemre közölte, húsz perc alatt huszonkilencet számolt össze, ráadásul távcső nélkül. Sejtelmem sem volt róla, hogy a migrációs szakember mellesleg madártannal foglalkozik.

A jelenből lépjünk vissza abba az időbe, amikor felnőttként először látta meg a családi kastélyt.

Úgy nőttem fel, arra tanítottak szüleim, apai nagymamám Párizsban, hogy itt élünk, itt kell megtalálni magunkat, magyarországi életünk véget ért, és ezen nem érdemes siránkozni, nosztalgiázni. De mutattak képeket, beszéltek a kastélyról, és én egyre többet akartam tudni. Annak idején a családdal Párizsba költözött egy fehérvárcsurgói fiatal hölgy, Tóth Margit, nem ment férjhez, mindvégig velünk maradt, a nevelőnőm volt, második nagymamámként gondolok rá.

Mindig őt faggattam, hogyan zajlott itt az élet, a külső homlokzatokról készült fényképeket nézegetve kérdezgettem, mi volt az ablakok mögött, milyen szobák, mi merre nyílt. Szerettem tervrajzokat készíteni, és a kérdések, feleletek nyomán tulajdonképpen sikerült megrajzolnom a kastély alaprajzát. Így, amikor először visszajöttünk ide a nyolcvanas évek közepén, már nagyjából tudtam, hol volt az ebédlő, a konyha, a szalon, a szüleim, a nagyszüleim szobája…

Két férfi fogadott az akkor már elhagyott és borzalmas állapotban lévő épületben, az egyik bőbeszédű volt, a másik hallgatag. A bőbeszédű, az egykori gondnok unokaöccse lelkesen mutogatta a kastélyt, és meghökkent, amikor megköszönve tudtára adtam, én pontosan tudom, mi volt itt. A másikról, aki csendben, öt lépéssel mögöttünk haladt, kiderült, hogy ő a tanácselnök, később, amikor már összebarátkoztunk, elárulta, gyermekként ő is ministrált a kastélykápolnában.

Az épület akkoriban már magára hagyottan, pusztulófélben állt...

Üres volt, a gyermekotthon kiköltözött a használhatatlanná vált házból, amely az elhagyatottság tíz évében szenvedte a legnagyobb károkat: akkor költözött be a kiirthatatlan könnyező házigomba, beázott minden oldalról, az ablakok beverve, nem volt fűtés, világítás. Emlékszem, esett az eső, amikor megérkeztünk, álltunk az egyik földszinti teremben, fölöttünk egy födém, afölött a zárófödém, a tető, körülöttünk pedig félszobányi tócsa. Felkerestük a műemléki hatóságot, amelyet akkor Fejérdy Tamás vezetett, kedvesen fogadott, ám nem titkolta, bár tudja, milyen fontos műemlékről van szó, de nincs pénz a felújításra, s igazán elképzelés sincs arra, mi történjék vele, ha egyszer mégis megújulna. Voltak annak idején bolondos ötletek, egy jónevű építész például százötven szállodai szobát akart ide berakni az eredeti helyiségek apróra szabdalásával és hasonlók… Ezt persze a műemlékvédelem sem akarta volna, így szerencsére ebből nem lett semmi.

Mi azt gondoltuk, és el is mondtuk, sok pénzünk nincs, de ötleteink lehetnek, s tűnődni kezdtünk, mit lehetne az épülettel kezdeni. Így kerültünk kapcsolatba Párizsban a kulturális találkozóközpontok hálózatával.

Ez a francia kulturális minisztérium által támogatott intézmény olyan épületeket tömörít, amelyek elveszítették eredeti funkciójukat és amelyeket a mai kor igényei szerint kell új életre kelteni, van köztük elhagyott kastély, egykori apátság, ahol már nem él szerzetes, XIX. századi, kiürült iparterület.

Úgy véltük, a fehérvárcsurgói kastély is a kulturális élet színtere lehet, és ahogy a hálózat javasolta, a működés anyagi hátterét megteremtő szállodai szerepet is be tudja tölteni. Nehézséget okozott, hogy nemcsak a működtetésről kellett gondoskodni, hanem az épület felújításáról, használhatóvá tételéről is. Tudtuk, a kulturális központ legjobb programja Magyarország európai kötődésének ápolása, népszerűsítése lehet.

A vasfüggöny lebontásának idején jártunk, egész Európa a nyitásra, a kelet-közép- és a kelet-európaiak csatlakozására várt, úgy véltük, ez az a közfunkció, amelyet szívből tudnánk támogatni. Megmutattam a hálózat vezetőjének a kastélyt, s elmondtam a terveket. Hittek bennünk, úgy gondolták, a kastélyból valóban olyan európai dimenziójú kulturális központot lehet teremteni, amely csatlakozhatna a hálózathoz. Tudtuk, bizonyítanunk kell, hogy létre tudjuk hozni ezt központot, nem elég, hogy valaha a családé volt a kastély. Akadtak Magyarországon is, akik bíztak bennünk, és ebben Fejérdy Tamásnak nagy szerepe volt, így lassan elindult a munka. A jogi alapot is meg kellett teremteni, a kilencvenes évek elején létrehoztuk a nagyapámról, Fejér megye egykori főispánjáról elnevezett Károlyi József Alapítványt, 1997-ben együttműködési szerződést kötöttünk a kastély vagyonkezelőjével, a Bugár Mészáros Károly vezette Műemlékek Állami Gondnokságával. A szerződés különösen fontos volt, hiszen ezzel elismerték, hogy immár mi is aktív szereplői vagyunk a kastély helyreállításának. Nagy lendülettel és állami anyagi ráfordítással vágtak neki az állagmegóvásnak, akkor állították helyre a teljes tetőszerkezetet. És mi is a saját pénzünkkel részt vettünk a munkában. 

 

Kényelmesek és otthonosak a kastély enteriőrjei

A folyamat felgyorsítására hoztuk létre azt a részvénytársaságot, amelynek az induló tőkéjét mi adtuk, azt akartuk, hogy a munka ne álljon le, a részvénytársaság 2001-ben kilencvenkilenc évre megkapta a Kincstári Vagyoni Igazgatóságtól, az MNV Zrt. jogelődjétől az állami tulajdonból ki nem adható kastély vagyonkezelői jogát. Attól kezdve az alapítvány és a részvénytársaság közösen végezte a felújítást, az alapítvány tudott pályázni támogatásokra, különösen, amikor 2004 után megnyíltak az európai uniós források is.

S ha bárki felteszi Önnek, vagy felteszi önmagának a kérdést, vajon feleségével miért is vágtak bele ebbe a rendkívüli munkába, biztos vagyok benne, nem az a válasz, hogy vissza akarták szerezni a családi kastélyt, hogy vagyonra tegyenek szert.

Külföldön sokszor azt kérdezik, tehát visszaadták a kastélyt. A válaszom egyértelmű nem, nem adták vissza, nem volt restitúció. Ezt egy befektető nem érti. Mi viszont tisztában voltunk és vagyunk vele.

Szerintünk egy befektetésnek nemcsak pénzben lehet lemérni a megtérülését, az eredményét.Mi abban leljük az örömünket, hogy itt vagyunk, a családunk házában élünk, működtetjük, a mi erőfeszítéseink árán is fejlődik és szépül. Ez érzelmi, eszmei megtérülés.

Ridegebben szólva, mindenki jól járt, az állam azért, mert van valaki, aki a tulajdonával foglalkozik, mi meg örülünk, mert itt vagyunk, meg tudtuk teremteni ezt a szellemi központot. Személyes meglátásom szerint, de Angelica ugyanígy gondolkozik, eleinte annak örültünk, hogy mi törődhetünk a kastéllyal, de ahogy haladnak a dolgok, alakulnak a programok, már nemcsak a kastély fontos, hanem az, hogy valami olyasmiben tevékenykedhetünk, ami a társadalom javát, boldogulását is szolgálja…

… és hadd hangsúlyozzam én, ezek nemcsak nagy szavak…

…Magyarország európai kötődését ápolni, konferenciákat, kiállításokat, hangversenyeket szervezni, amelyek ezt a célt szolgálják, önmagában hatalmas megelégedés számomra.

Akartunk valamit és meg is tudtuk csinálni, bizalmat, lehetőséget és támogatást is kaptunk, hittek bennünk és mi is hittük, hogy megvalósítjuk, amire vállalkoztunk. A kastély szellemiségét megőrizve hoztuk létre ezt az együttest, amelyben helye van múzeumnak, ahol a szobákat valahogy úgy rendeztük be, ahogy eredetileg lehettek,

hisz nem maradt meg semmi, mindent széthordtak, és helye van a könyvtárnak, a dokumentációs központnak, helyük van a rendezvényeknek. működik a kastélyszálló, amely hozzájárul a fenntartáshoz.

Befejezésként beszéljünk még a könyvtárról és a rendezvényekről.

Az európai kötődésű könyvtár és a dokumentációs központ rendelkezésre áll, jöhetnek a kutatók, itt van a Fejtő Ferenc-gyűjtemény, emellett hatalmas történelmi, genealógiai, heraldikai anyag található a Vajay Szabolcs Könyvtárban, az egyházi anyagok között van Frank Miklós atya gépelt prédikációinak, levelezésének gyűjteménye. Ami a rendezvényeket illeti, vannak állandó, évről évre ismétlődő események a virágok napjától a dísznövény-bemutatón át a vonósnégyesek háromnapos fesztiváljáig, a nemzetközi műemléki konferenciáig. Rendeztünk három évet átfogó programot is, mi triptichonnak neveztük, az első év találkozója a családról szólt, a második a nevelésről, a harmadik arról, hogyan lesz jó polgár a felcseperedő fiatalból. Mindezt mindig európai kontextusba helyezve. De vannak itt más zenei események, esküvők, kiállítások, a szomszédos iskolából a gyerekeket idehozzák a kertbe, hogy ismerkedjenek a természettel. Él az épület, és mi is itt élünk, a saját otthonunknak érezzük, figyelünk mindenre, ha kiég egy villanykörte, letörik egy faág, sokszor mi vesszük észre először, és ez így van jól.

 

Nyitókép: A fehérvárcsurgói Károlyi-kastély ma régi eleganciájában él
(Fotós: Tidzsi)