A sofőrnek itt tényleg „fokozottan ügyelnie kell a gyalogosok (különösen a gyermekek) és a kerékpárosok biztonságára”. Akik előszeretettel élnek a rendelet adta jogukkal is: „Ha az úton járda nincs, a gyalogosok az utat teljes szélességében használhatják.”
Használják is derekasan, az autósok pedig, többségük helyi családos nyaraló lévén, megadó türelemmel döcög a víg ifjú cimborák, trafikáló nagymamák, járni vagy biciklizni tanuló, netán nyuszibicójukkal kiszámíthatatlan száguldozásra kész gyerekeiket terelgető szülők kisebb-nagyobb csoportjai nyomában.
Nem állítom, hogy néha, szerencsés esetben, ha éppen nem jön szembe másik jármű, ne lehetne óvatosan elibük kerülve elcsábulni akár a húsz kilométeres sebességkorlátozás túllépésére is, mindenesetre, ha erre jársz, ne tervezz szapora előrehaladással. Ilyeténképpen közelítettem a családi nyaralót egy rutin bevásárlást követően, amikor feltűnt előttem a Látomás.
Ebben a szürke világban egy kicsit mindenki mosolyogjon – Mr Piano (Vágó János), a guruló zongorista
Valami, a megszokott akadályoknál terjedelmesebb jelenség került a látóterembe, elfoglalva az utca majdnem teljes szélességét. Fekete volt és laposan terjedelmes, olyasféle, mint egy zongora. S ahogy óvatosan közeledtem feléje, egyre inkább annak is nézett ki. Mert az volt. Ott döcögött előttem, s a hozzá eszkábált ülőkén
a harminckét fokos hőségben egy frakkba öltözött úriember játszott rajta vidám indulót.
Hogy szidtam magam, amiért nem vittem magammal máskor szinte elmaradhatatlan fényképezőgépemet! A fiúk a klubban ezt sosem fogják elhinni nekem… De a szerencse később rám mosolygott. Mr. Piano (keress rá, ha kíváncsi vagy, kiféle-miféle ő!) másnap újra részeltette a szemesi üdülőközönséget magas személyében, s ezúttal egy kerthelyiségben ebédelve, időben riadóztatott a szokatlan (gép)zongorahang. Futtában sikerült elkapnom, nézzétek!
