Egy korábbi utazás során tapasztalhattam, hogy hasonló a helyzet Grúziában is. A szomszédos Örményországot járva is csak kerékpárversenyzőkkel találkoztunk Noravank turisták által igencsak látogatott kolostorától a Balatonnál harmadával nagyobb, ezerkilencszáz méteren fekvő Szeván-tó felé autózva, a Vayots Dzor tartományban lévő Vardenyats-hegyen, akik nagy elszánással célozták meg a kétezer-négyszáz méter magasan lévő Selim-hágónál található XIV. századi Orbelian karavánszerájt. (Itt most gyors egymásutánban Örményország három különlegessége is szóba került, ezekről majd később.)
A karavánszeráj bejárata (a szerző fotói)
Érdekes, hogy az örmények egyáltalán nem használnak drótszamarat (igazit igen), még a jereváni, zömében a Távol-Keletről érkező ételfutárok is robogókkal járnak. A helyiek szerint 1917-ben, Lenin által a törököknek adományozott 5137 méteres szent hegy, az Ararát alatt elterülő sík területeken sem látni biciklit, pedig ott igazán egészséges és takarékos megoldás lenne, ha a földművesek ezzel járnának ki az egymás után váltakozó szőlő-, paradicsom-, paprika- és más zöldség- és gyümölcsültetvényekre.
Igaz, a futárok robogói mellett komolyabb motorokkal sem találkoztunk a változó minőségű utakon. Autóból viszont rengeteg van, mégpedig leginkább az utóbbi tíz esztendő modelljei futnak vidéken is, és okoznak óriási dugókat a főváros amúgy széles, többsávos útjain. A szocializmusra, a Szovjetunióhoz való tartozásra már csak néhány öreg Lada és Volga, no meg a valamiért még mindig az örmény teherautópark zömét adó ZiL-ek és KamAZ-ok emlékeztetnek.
A Szelim-hágónál
Jerevánban helyi járatok busz- és troliparkja ránézésre jócskán a kilencvenes évek előtt készült. Helyi jellegzetesség, hogy e járművek mérete a fele annak, amihez mi Magyarországon hozzászoktunk. Talán ezért is általános a túlzsúfoltság, de némi nyomakodás után azért fel lehet szállni minden harmadikra.
Mostanra már nyomát sem találtuk a korábbi útleírásokban említett készpénzes, sofőrnek történő fizetésnek. A jegyet már le kell „csippantani” a második ajtónál (harmadik a busz méreteinél fogva nincsen) felszerelt vadiúj automatákon, de a tömeg miatt ezeket általában lehetetlen megközelíteni. Érdekesek a jereváni buszmegállók is, amelyeket a megszokott, szabványos tábla jelez. De arról, hogy
milyen buszok is állnak meg az adott helyen, s azokkal hová lehet eljutni, csak a várakozó utasoktól lehet információt szerezni.
Próbáljunk fiatalabb embert megkérdezni, így lesz némi esélyünk arra, hogy ért valamit angolul. Az idősebbek szinte kivétel nélkül beszélnek oroszul, csak hát azt meg éppenséggel mi nem tanultuk meg, ez volt akkoriban a nemzeti ellenállás egyik bevett formája.
A Hor Virap kolostor
A taxisok közül is csak a fiatalabbja tud angolul, a többiek a viteldíj összegét az okostelefonjukba pötyögik be. Amúgy a turistának leginkább taxizni érdemes. Vannak ugyan itt is célbuszok, „marsutkák”, mint Grúziában, de ezek is zsúfoltak, és
ha fel is tüntetik rajta az úti célt, azt kivétel nélkül a latin betűkhöz szokott ember számára megfejthetetlen örmény betűkkel írják.
Taxit fogni nem nehéz, de az alkunál arra kell figyelni, hogy száz dramot (a helyi valuta, olcsóbb valamivel a forintnál) kérjenek egy kilométerért, ugyanakkor a nagyobb utazásoknak már egyedi ára van. Négyünket például negyvenezer dramért vittek el egy olyan, legalább kétszáz kilométeres körútra, ahová máskülönben fejenként huszonháromezret kellett volna fizetni, ha utazási irodával, előre foglalt kisbusszal indulunk neki a távnak. Ugyanígy a városközpontból a reptérre ki lehet jutni háromezer dramért is, míg irodán keresztül keresve autót ez a hétezret közelíti.
És ha már árakról van szó, szinte minden olcsóbb, mint Magyarországon. S mivel Jerevánt jórészt hegyek ölelik körül, az ivóvíz is kiváló, az örmény konyakokról, borokról nem is beszélve. Vannak szép számmal korrekt saját söreik is, és a konyhájuk is kiváló. A gazdag leveskínálatból mindenképpen ajánlott kóstolni, de a nemzeti joghurtleves (mante) nem biztos, hogy mindenkinek ízleni fog. Az örmény kenyér (lavas) sem egy hétköznapi étek, leginkább a vékonyra nyújtott, nagy táblákban megsütött rétestésztához tudom hasonlítani. Íz szempontjából eléggé semleges, így aztán a sűrű levesekhez, ragukhoz is jól illik. Hosszabb ideig is elálló és frissen fogyasztandó süteményekből pedig olyan nagy a választék, hogy meg sem próbálom azt leírni.
Noravank kolostora
De nem feltétlenül enni, inni és taxizni megy az ember Örményországba; a nép, az ország történelme, történelmi emlékei a meghatározók az úti cél kiválasztásában. Ezekben pedig
a kereszténységet már háromszáz körül államvallássá
tevő ország, Grúziához hasonlóan nagyon gazdagnak számít. Ahogy az északi szomszédnál, úgy itt is az első századokban vagy kicsit később épült kolostorok és a hozzájuk tartozó, centrális elrendezésű templomok viszik a prímet.
Ilyen a már említett, a XIII. században épült Noravank is, de Jerevántól vagy harminc kilométeres autóúttal el lehet érni a XVII. századra kiépült Hor Virap kolostort is, ami magyarul mély vermet jelent. Innen érdemes fényképeket készíteni az Ararátról, de a bátrabbak egy keskeny vaslétrán leereszkedhetnek abba a verembe is, ahol az országot a kereszténységre hajlító Világosító Szent Gergely töltött el tizenhárom évet, kígyók között természetesen.
Sevanavank kolostora a tóval
Ezek a kolostorok, sokszor a „világ végén”, elképesztő hegyek között lelhetők fel, és tényleg gyönyörűek, kivált a lemenő nap fényében. A teljesség igénye nélkül érdemes még felkeresni a Sevan-tó partán fekvő, IX. századi Sevanavank vagy a XII. századi Goshavank és Haghartsin klastromait, ezeket egy útra szokták felfűzni az utazási irodák is.
Kötelező eltaxizni (húszezer dramnál nem többért!) Garniba, ahol egy 1679-es földrengés által romba döntött, jón oszlopos, első századi Mithrász-templomot raktak újra össze 1966-ban.
Garni kereszténység előtti korból származó, rekonstruált Mithrász-temploma
Mégpedig úgy, hogy
megkutatták a kisváros épületeit, és kivették a falakból azokat a faragott köveket is, amelyek a hajdani pogány templomból származtak.
A jó harmadában újrafaragott kövekből álló épület megtekintése után ereszkedjünk le az alatta robogó Azat folyócska völgyébe, ahol a „Kövek Szimfóniája”, a mi somoskői Bazaltzuhatagunk százszorosa található. A szurdokban sétálva, a hullámzó bazaltnyalábokat nézve valóban érez az ember valami zenefélét.
Kövek szimfóniája
Chesar Orbelian herceg karavánszeráját is meg kell nézni. Az 1332-ben, hatalmas kőtömbökből felhúzott, elnyúlt téglalap alakú építmény timpanonos bejáratát egy öklelő bika és egy gonosz kinézetű mitológiai lény őrzi.
Itt találkoztunk azzal az idős mozgóárus házaspárral, akik magyar beszédünket hallva
meginvitáltak bennünket néhány pohárka barackpálinkára, magyarul megnevezve
a tényleg páratlan, a legjobb kecskeméti nedűkkel felérő italt. Nyelvtudását a férj, mint kiderült, az ő Laci barátjától szerezte, aki hazánkfiaként kiköltözött Garniba, és idegenvezetőként tevékenykedik.
Mozgóárus Ladával és barackpálinkával
