Némileg hasonló reakciókat váltott ki a 2021-ben lebonyolított szlovákiai népszámlálás eredménye a közvélemény körében: az adatok szerint az ország 422 ezer lakosa vallotta magát magyar nemzetiségűnek, további 34 ezer személy pedig második nemzetiségként jelölte be a magyart. A két szám összeadva alig marad el a tíz évvel korábban mért 458 ezertől, tehát első pillantásra nem csökkent, hanem stagnál a felvidéki magyar közösség lélekszáma – ami a népszámlálás módszertani változásai miatt nem feltétlenül igaz.
Az első véleményformálók óvatos optimizmusának oka, hogy az elmúlt húsz évben a népszámlálási adatok nyilvánosságra hozatala kollektív gyászélményt jelentett a szlovákiai magyarságnak. A (cseh)szlovákiai magyar közösség létszáma a kommunizmus idején fokozatosan nőtt, a trend azonban a rendszerváltás környékén megfordult.
A magyar nemzetiségűek 1991-ben mért 567 ezres létszáma (az ország lakosságának 10,8 százaléka) 2001-re 520 ezerre (9,7 százalékra), majd 2011-ben 458 ezerre (8,5 százalékra) esett vissza, a nyilvánosság pedig előzetesen arra számított, hogy a kedvezőtlen demográfiai mutatók, az elvándorlás és az asszimiláció miatt hasonló mértékű csökkenés következik be 2021-ben is. A végső számok optimista olvasata szerint, összeadva az elsődlegesen és a másodlagosan megjelölt nemzetiséget, a magyar nemzetiségűek száma 458 ezer. A csökkenés üteme kizárólag az első kategóriát figyelembe véve is némileg mérséklődött.
Az eredményeket a lebonyolítás módját érintő módszertani változások miatt fenntartásokkal kell kezelnünk. A Statisztikai Hivatal a 2011-es népszámlálás rossz tapasztalataiból – például az ismeretlen vallású és etnikumú állampolgárok arányának tíz százalék közelébe ugrásából – kiindulva nem külsős kérdezőbiztosok segítségével, hanem az interneten, kötelező önkitöltéssel szervezte meg a felmérés első fázisát. Ezt követően az önkormányzatok által kijelölt megbízottak keresték fel azokat a személyeket, akik nem töltötték ki a rövid kérdőívet. Kaotikusan változott a nemzetiségek felmérésének módszertana, ugyanis a magyarországi opciókhoz hasonlóan lehetővé vált a második nemzetiség feltüntetése. A téma annyira megosztotta a társadalmat és a politikai elitet, hogy hetekkel a népszámlálás tavaly februári kezdete előtt sem lehetett tudni, él-e a lehetőséggel a Statisztikai Hivatal.
A bizonytalanság a következetes, népszámlálás előtti nemzetiségi kampányokat is ellehetetlenítette. Szlovákiában az előző népszámlálásokon csak egy nemzetiség megadására biztosítottak lehetőséget, de a változtatásról nem folyt össztársadalmi diskurzus. Az országban a régió többi államához hasonlóan problémát jelent néhány rejtőzködő közösség létszámának pontos felmérése, elsősorban a roma közösség küzd a problémával. A szlovákul és magyarul beszélő, kulturálisan félig-meddig integrált szlovákiai romák számát nem is a népszámlálási adatok, hanem a polgármesterek által megadott számokra támaszkodó, úgynevezett Roma Közösségek Atlasza alapján szokták meghatározni.
Az eltérő módszertannal készített népszámlálási adatokat nehéz közvetlenül összehasonlítani, mint arra vezető felvidéki magyar szociológusok, például Gyurgyík László is felhívta a figyelmet. A szlovákiai magyar korfa kedvezőtlen alakulása, a születések és halálozások különbsége miatt pusztán természetes úton, éves szinten nagyjából kétezerrel csökken a közösség lélekszáma. Egyetlen adatot tudunk közvetlenül összehasonlítani a tíz évvel korábban mért értékekkel: az állampolgárok anyanyelvét, melyet a legutóbbi három felmérés során külön kimutattak. Miközben 2001-ben 572 ezren vallották magyarnak az anyanyelvüket (a lakosság 10,7 százaléka), ez a szám 2011-re 508 ezerre (9,4 százalékra), 2021-re pedig 462 ezerre (8,5 százalékra) esett vissza.
Míg az anyanyelvhasználatra vonatkozó számok pontossága „csak” az internetes önkitöltés megjelenése miatt vonható kétségbe, sokkal tágabb értelmezési keret áll rendelkezésre akkor, ha megpróbáljuk meghatározni, mégis mekkora a szlovákiai magyar közösség 2021-ben? Ki számít valójában a magyar közösség részének, és mit jelenthet az elsődlegesen és másodlagosan megadott nemzetiség? A korábbi népszámlálások két kategóriába rendezték a közösséget – a magyar nemzetiségűek és a magyar anyanyelvű szlovák nemzetiségűek csoportjába, a második nemzetiség feltűnése több alternatív olvasatot is lehetővé tesz. Magyarnak számít az, aki másodlagos nemzetiségként feltünteti a szlovákot is? Az általános értelmezés szerint valószínűleg igen. De vajon mennyire tekinthető az élő közösség részének az a nagyvárosi értelmiségi, aki anyanyelveként a szlovákot, második nemzetiségként pedig, családi gyökereire való tekintettel a magyart tüntette fel? Ezek az első látásra elméletinek hangzó problémák a gyakorlatban is jelentkezhetnek: az ősszel alakult közös szlovákiai magyar párt, a Szövetség platformjain belül rögtön a népszámlálási eredmények nyilvánosságra hozatala után konfliktust okozott a többes értelmezés. A liberális Híd-platform saját politikai eredményének tartotta a kettős nemzetiség bevezetését és a magyar közösség létszámának szinten maradását, míg a másik két platform (a módszertani változásokat eleve inkább ellenző MKP és Összefogás) jóval szkeptikusabban viszonyult a számokhoz.
A 2001-es és a 2011-es népszámlálást követően a politikai elit evidenciaként kezelte, hogy a magyarság létszáma vészesen csökken, mert a számok támogatták ezt az olvasatot. A 2021-es népszámlálást követően ez a közös, racionális alap biztosan eltűnik, ami további problémákat vonhat maga után. Ugyan csökkenhet az általános pánikhelyzet, de továbbra is érvényes, hogy a szlovákiai nemzetiségi politika, az együttélés, a kölcsönös szolidaritás és a nyelvi jogok terén még sok tennivaló akad.
A Statisztikai Hivatal sikerének tudhatjuk be, hogy megfordítva a folyamatokat sikerült csökkenteni az anonim, ismeretlen nemzetiségű állampolgárok számát. Míg 2011-ben a lakosság hét, tíz évvel később 5,4 százaléka nem vallotta be, melyik etnikumhoz tartozik. Ez jelzi, hogy az internetes kérdőívet viszonylag gördülékenyen kitölthette mindenki, és kevesebben tartottak attól, hogy a kérdezőbiztos jelenlétében felvett adatok valamilyen hátránnyal járnak a számukra. Az internetes kitöltési módszer viszont előrebocsátja, hogy az állampolgárok egy része csak virtuális. Szlovákiában a ki- és elvándorlás mértéke nem közelíti meg a romániai és ukrajnai magyar közösség számait, de a folyamat tapasztalható. A keleti és dél-közép-szlovákiai régiók fokozatosan kiürülnek, a fiatalok Pozsony környékén, Magyarországon vagy Nyugat-Európában találnak jobban fizető állásokat és élhetőbb környezetet. Ezt a váltást a népszámlálás nem mutatta ki megfelelően: a hivatalosan még otthoni lakcímmel rendelkező, a gyakorlatban már más régióban vagy országban tartózkodó állampolgárok minimális energiabefektetéssel kitölthették az adatokat, miközben a számlálóbiztosok idején egyszerűen nem találták volna meg őket. Az aránytalanságot az önkormányzatok is érzékelik: a pozsonyi városvezetés szerint legalább húszezerrel többen élnek hivatalosan a városban, mint amennyien bevallották, a mobilszolgáltatók adatforgalomra építő becslései százezresre teszik a különbséget.
A bizonytalanságok ellenére néhány óvatos következtetést le lehet vonni az eredményekből. A magyar közösség a létszámát tekintve továbbra is a legnagyobbnak számít Szlovákiában, továbbá a politikai érdekképviseletnek is érdemes építenie a megszólításukra, van létjogosultsága egy etnikai pártnak. Ugyanakkor a monoetnikus, kizárólag magyarok lakta tömbök megszűntek. Az ország keleti régióiban a fiatalok elvándorlása érzékelhető, a közép-szlovákiai déli határsávon a roma tömbök problémáira kell választ adni, Csallóközben pedig a Pozsony irányából betelepülő, egyre nagyobb létszámú szlovák közösségek jelennek meg jelentős számban. A nemzetiségi elkülönülés nem fenntartható, a harmonikus és egyenrangú együttélést elősegítő szabályok kidolgozása és betartása pedig kulcsfontosságúnak bizonyulhat a szlovák–magyar együttélésben. Még nem látszik, hogy az új adatok miként változtatnak az érvényes szabályozásokon: a kettős nemzetiség kérdését a törvények nem ismerik. Két érdemi területen kell azt alkalmazni, a kisebbségi támogatások és nyelvhasználati jogok terén.
A támogatások rendszerét korábban is önkényesen módosították a roma közösség létszámának olvasatváltozása miatt, a nyelvhasználatra vonatkozó, a gyakorlatban sokszor be nem tartott küszöb pedig a népszámlálási adatokra támaszkodik, de a községek jegyzékének újabb frissítését feltételezi. Azt pedig egyelőre nem tudni, miként értelmezi a számokat a szlovák politikai közeg.
A szerző politológus
