Antonín Dvořák Szent Ludmilla (Svatá Ludmila) című oratóriumáról alkalmasint nemcsak magam nem hallottam korábban, pedig a monumentális művet a cseh mester kései, nagy összegző alkotásaként, előadásait mind a cseh, mind a szlovák kórusművészet jeles eseményeiként tartják számon. A zeneszerző a brit Littleton Kiadó megbízásából a leedsi fesztiválra komponálta a művet 1885–1886-ban. A megrendelőivel egyetértésben a nagy oratorikus hagyomány folytatásában gondolkodott, de velük vitatkozva nem általános keresztény, hanem alighanem a kibontakozó cseh (Osztrák–Magyar Monarchia-ellenes) nemzeti mozgalommal rokonszenvezve hazafias témát választott: az államalapító Vencel fejedelem nagyanyjának, Ludmillának a megtérését és vértanúhalálát. A cselekmény abban az időben játszódik, amikor Cirill és Metód elkezdi megtéríteni a morvákat. Ludmilla megtér, férjhez megy a pogány Bořivojhoz, de szent életével és bölcsességével megtéríti urát és környezetét. Unokáját, a majdani államalapítót és szentet is hitben neveli, de annak pogány anyja a nevelést is, az új keresztény módit is ellenzi, és végül megöleti anyósát. Halálát a mű a lélek diadalaként és isteni kegyelemként ünnepli, hiszen ebből született a keresztény cseh nemzet. Ludmillát halála után szentté avatták – még a nagy egyházszakadás előtt –, és így mind a nyugati, mind a keleti egyház akként tiszteli. Dvořák a drámai cselekményt lírai áriákkal, erőteljes kórusszólamokkal és a maga egyedi, a cseh népzenét és himnuszéneklést idéző melódiáival jelenítette meg. Ám, talán éppen a nemzeti utalásrendszere miatt, nem aratott osztatlan sikert a bemutatón. Azóta is leginkább cseh és szlovák közönségnek játsszák a két és fél órás hosszúsága miatt is kihívást jelentő művet – magyar vagy német bemutatójának sincs feltűnő nyoma. Emlékezetes előadását az utóbb világszerte ismertté vált Rafael Kubelík vezényelte 1948-ban Prágában. Búcsúzóul választotta a nagy nemzeti oratóriumot, mert nem volt hajlandó a második, a „pogány” kommunista diktatúrában muzsikálni, és nyomban utána kivándorolt.

A ritkán játszott műre sajátos körülmény hívta fel a figyelmet: január 20-án Moszkvában volt a premierje, igaz, nem a teljes műnek, csak a belőle készült bő válogatásnak. Nem koncertterem vagy színház tűzte műsorára a produkciót, hanem a Moszkvai Szlovák Intézet – úgymond a mű megírásának száznegyvenedik és a zeneszerző születésének százhatvanötödik évfordulója alkalmából. Az eseményt a Cseh és Szlovák Ortodox Egyház, a Moszkvai Patriarkátus, a moszkvai Szlovák Nagykövetség és Intézet, illetve a Világmindenség Palettája (Палитра Вселенной) nevű alapítvány szervezte. Anasztázia Vegyakova vezényelt. A közönség nem túl népes soraiban  olyan notabilitások jelentek meg érdekes protokolláris szereposztásban, mint a jelenlegi cseh és szlovák nagykövet (a Babiš-, illetve a Fico-kormányzat képviseletében), a Cseh és Szlovák Ortodox Egyház és a Moszkvai Patriarkátus vezető lelkészei.

A XIX. századi cseh nemzeti ébredésnek volt pánszláv vonulata – értsd: orosz vezetéssel megvalósítandó szláv egység –, Dvořákot azonban a cseh nemzeti önállóság eszméje és mély keresztény hite vezérelte. Műve most mégis ilyen politikai összefüggésbe került.

A teljes mű 2024-es előadása a Prágai Filharmónia Kórusával, a Prágai Szimfonikus Zenekarral, Václav Smetáček vezényletével itt hallgatható meg.

 

Nyitókép: Szent Ludmilla a gyermek Szent Vencellel a prágai Károly hídon; a Matthias Braunnak tulajdonított, 1730 körül mintázott szobrot 1784-ben állították a hídra a korábban árvíz miatt megrongálódott Vencel-szobor helyébe (fotó: Tilman2007, CC BY-SA 4.0/Wikimédia)