A kiindulópont közismert: az ország az első világháborút követően nyerte vissza függetlenségét. Létét és lehetőségeit nagyban meghatározta a Harmadik Birodalomhoz/Németországhoz és a Szovjetunióhoz/Oroszországhoz való közelsége: a második világháború is úgy robbant ki, hogy a két nagy szomszéd együtt lerohanta. Ennek ellensúlyozása mind a közép-európai térségen belül, mind azon kívül potens szövetségeseket feltételez.

Függetlenségi alapirányok

A XX. század elején, még a százhuszonhárom év államnélküliség időszakában, miután az 1905-ös forradalom következményeként Oroszország alkotmányos monarchiává alakult át, és így legálisan működhettek pártok, megindult az intenzívebb, a politikai nemzet mibenlétének meghatározására irányuló, illetve a független államiság eléréséről szóló gondolkozás. A vita két központi kérdés, a vérségi vagy kulturális alapon meghatározott politikai nemzet, illetve az orosz imperializmussal való együttműködés vagy annak ellenében való politizálás körül forgott. Roman Dmowski azt állította, miként Mitrovits Miklós A lengyel geopolitikai gondolkodás története I–II című írása is elmondja, hogy a lázadó felkelések romantikus hagyományát a hűvös politikai számítás javára el kell hagyni. A múltban a Nyugat Lengyelországot eszközként használta Oroszországgal szemben, most, a XX. század elején viszont szövetkezett Oroszországgal. A német terjeszkedéstől tartva úgy vélte, hogy a lengyelek, mivel civilizációs szempontból felsőbbrendűek az oroszoknál, nem olvadtak be a birodalomba. A civilizációs szempontból magasabb rendű németek azonban veszélyesebbek, így Dmowski elutasította a kétfrontos harcot, és az oroszok mellett tette le a voksát.

Orosz plakát a lengyel–orosz háborúból (a nyitókép egészben). Feliratok: A legnemesebb lengyel (sapka), Franciaország (fekete kabátos katona), Az 1772-es határ (oklevél, ami utalás Lengyelország első felosztására), A Párizsban képzett disznó (fotó: Viktor Gyeni / Wikimédia)

  

Ezzel szemben Józef Piłsudski úgy vélte, hogy az Orosz Birodalmat az elnyomott nemzetiségek szét fogják bomlasztani, a cári imperializmust pedig nem az orosz forradalmárok döntik majd meg. Ezért olyan birodalomellenes geopolitikai koncepciót fogalmazott meg, amelyben a litván, fehérorosz és ukrán függetlenségi-forradalmi, sőt az örmény és finn szeparatista erők egyesítésével számolt. Az 1905-ös orosz forradalom után pedig egyértelműen úgy gondolta, hogy Németországra és az Osztrák–Magyar Monarchiára támaszkodva kell legyőzni Oroszországot. Reményei az első világháború kezdetén valóra válni látszottak, de a második világháborúval mintha végleg szertefoszlottak volna. A nyugati lengyel emigráció azonban ébren tartotta és korszerűsítette azokat. 

A politikai nemzet kérdése feszít

Érdekes módon a politikai nemzet meghatározása Oroszország Ukrajna ellen 2022-ben indított teljes körű agressziója után nem vált kiélezett, széles körben tárgyalt problémává – bár ennek esélye alighanem megvolt. A kérdést azóta a teljes lengyel politikai elit mintha megpróbálná szőnyeg alá söpörni, jogi természetű üggyé egyszerűsítve a 2022-ben Lengyelországba menekült ukránok esetleges állampolgárság-szerzését. A tét ebből a szempontból nem kisebb, mint az, hogy az esetlegesen tömegesen a lengyel állampolgárságot megszerző ukránok miatt a következő tíz-tizenöt évben hogyan alakul át a lengyel bel- és társadalompolitika: akarnak-e az ukránok később etnikai alapon például pártot szervezni (ezzel nagy valószínűséggel állandó parlamenti képviseletet biztosítva maguknak), vagy „pusztán” a mindennapi/kulturális életet változtatják meg? Egy lengyel hetilap a jelenlegi kormány alatt zajló kulturális átszervezések kapcsán 2025 nyara folyamán megjegyezte: az ország már most multietnikussá vált, s ennek hosszú távú – például a történelemoktatást, illetve a történelemszemléletet magában foglaló – következményei lesznek. Nem véletlen, hogy a lengyel–ukrán kapcsolatrendszerben az elmúlt években pontosan ez és ezen belül az 1943–1945 között több tízezer lengyelt lemészárló Ukrán Felkelő Hadsereg (UPA) emlékezete vált az egyik legneuralgikusabb ponttá: Kijevnek, bár aktív háborút visel, és jelenleg saját nemzetépítésén fáradozik, engednie kellene a lengyeleknek az UPA tevékenységének megítélésében.

Orosz fenyegetés árnyékában

Valamikor 2022 környékén kezdődhetett el az, hogy a lengyel közvélemény érdeklődése láthatóan megnövekedett a külföldön élő lengyel kisebbséggel kapcsolatban. Ennek fókuszába a Belaruszban élő lengyel kisebbség és annak vezetői kerültek – például az az Andrzej Poczobut, akinek az Európai Parlament nemrég ítélte oda az emberi jogi Szaharov-díjat. Korábban a kisebbségi kérdésekről szóló nyílt, társadalmi diskurzus egyáltalán nem volt jellemző Lengyelországban. Budapestről nézve inkább csak feltételezni lehet, hogy a kérdés előtérbe kerülése összefügg azzal, hogy vele párhuzamosan Minszk Moszkva segítségével „hibrid háborút” folytatott ellene, közel-keleti migránsokkal próbálva destabilizálni Lengyelországot.

Mateusz Morawiecki Lech Kaczyński szobrának avatásán a georgiai (grúziai) Batumiban 2022. március 17-én, nem sokkal az átfogó Ukrajna elleni orosz támadás megindulása után. Lech Kaczyński, akinek tragikus, 2010-es szmolenszki repülőgép-szerencsétlenségét a valósággal szemben máig sokan orosz merényletnek hiszik, támogatta Grúzia nyugati orientálódását (fotó: Lengyel kormány, CC BY 3.0  Wikimédia) 

 

Geopolitikai szempontból világossá vált, hogy Varsó nem járhat sikerrel Keleten, nem tudja „nyugatosítani” Minszket. Így első körben többi szomszédjával próbálta viszonyát szorosabbra fonni. Ezt a folyamatot még a Morawiecki-kormány indította el, amikor a csehek kerültek a fókuszba, az orosz fenyegetés árnyékában pedig kiegészült a balti-északi dimenzióval is: az elmúlt években megélénkültek a lengyel–balti, a lengyel–finn és lengyel–svéd kapcsolatok is.

Az északi irány egyértelműen a nemzeti szinten a Keletről érkező fenyegetése ellen kiépítendő fizikai határvédelem összekapcsolásáról, illetve eszközbeszerzésekről szól. Időről időre a lengyel sajtó terjedelmesebb cikkekben számol be olyan védelmi témákról, mint például a finneknél és a lengyeleknél egyaránt meglévő katonai területvédelmi rendszer, láthatóvá téve a két ország közötti hasonlóságokat a tágabb közvélemény számára.

Szövetségesi kötelék

A nyugati irány több országot foglal magában, s ezek közül a német viszonylat kiemelt. Az utóbbinak a lengyel kül-, biztonság- és védelempolitikában betöltött szerepe a mai napig komoly belpolitikai vitákat támaszt: az ellenzékbe szorult Jog és Igazságosság (PiS) határozottan Berlin-ellenes húrokat penget, miközben a Polgári Koalíció vezette kormány ezzel ellentétes politikát próbál vinni, a (rövidebb távú) politikai érdekek feladása nélkül. Az EU-val (a PiS szerint a német gyarmatosítás bizonyítékával) összefüggő diskurzusokat leszámítva a lengyel geopolitikai gondolkodás a német és nyugati dimenzióban a következő kérdésekre keresi a választ: Egyfelől képes-e Varsó egymaga biztosítani az európai (EU) és az euroatlanti (NATO) biztonsági rendszeren belül azt a hihető elrettentést, amelyet Oroszországgal szemben fel kell mutatnia? Másrészt, ha nem, milyen nyugat-európai országokkal működik együtt tartósan, olyan biztonsági környezetben, amelyben a hihető elrettentésnek a nukleáris dimenzióra is ki kell terjednie? Harmadrészt pedig hogyan tud Varsó reagálni a változó amerikai külpolitikára, amelynek egyik eleme az Európától való fokozatos, bár korlátozott elfordulás? Végül mindezek fényében a regionális együttműködések szerepe hogyan alakul Varsó szemében?

Varsó–Berlin összhang

Geopolitikai szempontból a lengyel–német kapcsolatok hosszú távú rendezése az európai szubkontinens hagyományos eszközökkel történő szárazföldi védelmének biztosítását feltételezi. 2025 nyara óta a németek saját hadseregük fejlesztése mellett egyre nagyobb szerepet vállalnak a Balti-államoknak nyújtott segítségnyújtásban is, így kimondható: lényegi különbség Varsó és Berlin között nincsen. A két EU- és NATO-tagállam közötti együttműködés jövője azonban a részletekben is rejlik: fontos szerep juthat majd azoknak a kezdeményezéseknek, melyek egyfelől a közös eszközfejlesztést (például nagy hatótávolságú manőverező robotrepülőgépet) illetik, másfelől a két ország közös katonai együttműködését teszik „olajozottabbá” – utóbbira közelmúltbeli példa, hogy a német légierő újabb eszközöket tervez Lengyelországba telepíteni, megerősítve keleti szomszédja légvédelmét. 

Nukleáris törekvések

A hihető nukleáris elrettentést tekintve Varsónak vagy a francia vagy a brit vonalat kell erősítenie. A kettő közül a 2025 májusában aláírt megállapodás alapján a lengyelek a Szajna partjára tekintenek elsősorban. Az elrettentés biztosítása mögött azonban technikai feltételek is vannak, melyekről 2023 óta vezető lengyel politikusok említést szoktak tenni. Az, hogy Varsó miként akar szerepet vállalni ebben (nukleáris fegyverek célba juttatását szolgáló eszközöket és/vagy infrastruktúrát biztosít, saját eszközöket fejleszt stb.), egyelőre még nyitott kérdés – a nukleáris fegyverzet hordozását lehetővé tevő F–35-ös repülőgépek már bejelentett beszerzését leszámítva. 

Washington-dilemmák

A nagy kérdés az, hogy a lengyel tervek mennyire illeszthetők bele egy változó, Európát perspektívában hátrébb szorító amerikai külpolitikai gondolkodásba. Nem belemenve a Trump-adminisztrációk külpolitikai lépéseinek megítélését illető polémiába, három dolog kijelenthető: Egyrészt a 2022 utáni lengyel geopolitikát meghatározó irány alapját már az első Trump-kormányzat alatt elkezdték lefektetni, s ekkor Varsó erősen törekedett arra, hogy a saját nemzeti céljait a közép- és hosszú távú amerikai tervekbe pontosan beleilleszthető módon határozzák meg. Másrészt a növekvő lengyel (és német, illetve a nukleáris elrettentést illető francia és brit) szerepvállalás az elérhető, a jelenlegi amerikai kül- és biztonságpolitikára nagy valószínűséggel hatással lévő dokumentumok alapján nincs Washington ellenére (sőt). Harmadrészt azzal együtt, hogy a Lengyelországban meglévő, állandó amerikai szerepvállalás fenntartása közös lengyel–amerikai érdek, Varsó nem kíván teljes mértékben azonosulni az amerikai érdekekkel, és saját képességeit a NATO által „elvárt” szint felett is fejleszteni kívánja.

A közép-európai irányultság sorsa

Regionális együttműködések színezik a képet: a 2010-es években a lengyelek legalább két olyan nagyobb regionális együttműködési formát kezdeményeztek, és váltak bennük megkerülhetetlenné, amelyek megvalósulását Amerika egyértelműen felkarolta-szorgalmazta: ilyen mind a saját lengyel elképzeléseken alapuló Három Tenger Kezdeményezés (3SI), mind pedig a románokkal közösen indítványozott Bukaresti Kilencek (B9). 2022 után azonban a két egyeztetési fórum fő céljai (például a katonai mobilitási infrastruktúra átfogó fejlesztése a NATO teljes keleti szárnyán) mindenki számára teljes mértékben indokolttá váltak, s továbbra is történnek lépések a korábban meghatározott célok megvalósításáért. Így merül fel a kérdés: hogyan tovább ezzel a két kerettel? Erre 2025 őszéig még nem körvonalazódott pontos lengyel válasz. A Három Tenger Kezdeményezéssel kapcsolatban Karol Nawrocki elnök hivatala Andrzej Duda korábbi elnök örökségének továbbvitelét hangsúlyozza. A Bukaresti Kilencek tekintetében pedig annak északi irányú bővítése merült fel.

Főleg 2022 óta a lengyel geopolitikai gondolkodást elsősorban nem az elmélet, hanem a gyakorlat vezérelte. Az a két erőközpont, mely az országban az ez irányú munkát előkészíti és megvalósítja (a köztársasági elnöki hivatal, illetve a kormányzat), az esetek nagy többségében pártpolitikai színezet nélkül ugyanúgy gondolkodik, kivételt 2025 őszén a lengyel–német és a lengyel–amerikai együttműködés pontos határainak megszabása jelenti. Varsó alapvetően rugalmasan, saját nemzeti érdekeit maximálisan előtérbe helyezve áll hozzá bármilyen együttműködéshez: nem a keretre, hanem a konkrét tartalomra koncentrál. Így került előtérbe az az északi együttműködési dimenzió, mely akár elvezethet odáig is, hogy háttérbe szorítja Varsó közép-európai irányultságát. Ezek a változtatások a lengyel társadalom szeme előtt, a sajtóban is zajlanak, s pozitívan járulhatnak hozzá a lépések elfogadásához.

 

A szerző Lengyelország-szakértő, a Corvinus Egyetem doktorandusza