Hogy így hatott, annak mélyebb mentalitástörténeti okai is vannak, amelyek korántsem előzménytelenül, már a kilencvenes években fontos vitákat váltottak ki. Az akkori disputákat az a bizonytalanság határozta meg, hogy mi lesz Kelet-Közép-Európával a kétpólusú világrend megszűnését, főleg az európai integráció Kelet felé történő bővítését és a NATO-csatlakozást követően.

A román paradoxon

Ezekben a polémiákban a román értelmiség jó része a románkivételesség toposzaival vívódott, amelyek jelentős kulturális előtörténettel rendelkeztek. Ekkor kezdte el írni a történész Lucian Boia – immár magyarul is olvasható – könyveit a román történelem mítoszairól, egy másik szerző, Horia-Roman Patapievici pedig Cioranra emlékeztető ostorozó hangvétellel bírálta a nemzeti kommunizmus ideológiai kliséit és észjárását.

E művek sorában jelentette meg 1998-ban Sorin Alexandrescu amszterdami egyetemi tanár (a kilencvenes évek második felében Emil Constantinescu tanácsosa) Paradoxul român (’Román paradoxon’) című könyvét, amelyben a románkivételesség kérdését a két világháború közötti Nagy-Románia perspektívájából vizsgálja. Szerinte három paradoxon fedezhető fel a modern Románia történetében.

Az identitás mítosza

Az első a hovatartozás paradoxona: történelmi és földrajzi adottság, hogy Románia Közép-Európa, Kelet-Európa és a Balkán között helyezkedik el. Románia egyikhez sem tartozik igazából, s miközben jelentős közvetítő szerepet töltött be e három kulturális térség között, mind a háromtól elkülönbözött. Igaz, kérdésként fogalmazható meg az is, hogy csupán Románia lenne ilyen ország? Hiszen számos más európai állam kényszerült olyan történelmi szerepbe, hogy közvetítő legyen szomszédai között. Példák egész sora hozható fel, Hollandiától és Belgiumtól egészen a balti államokig. Viszont – figyelmeztet Alexandrescu – Románia esetében a sajátos az, hogy a modern Romániát alkotó történelmi régiók sohasem tartoztak egyidejűleg ugyanabba a befolyási övezetbe. Ugyanakkor mindegyik külön-külön is kiegyensúlyozási kihívásnak volt kitéve. A moldvai Nagy István (Ştefan cel Mare) vajdának Magyarország, Lengyelország és az Oszmán Birodalom között kellett egyensúlyoznia, a havasalföldi Constantin Brâncoveanunak pedig az Oszmán Birodalom, Oroszország és az Osztrák Monarchia között. (A Magyarországból kiszakadt Erdélyi Fejedelemség egyensúlyozását itt most csupán azért érdemes említeni, mert szintén e térség geopolitikai karakteréből adódik – tehetnénk hozzá.) Érthető tehát, hogy ennek a kiegyensúlyozási attitűdnek olyan kulturális szintézise jött létre, amely egyszerre nyitott és szkeptikus, s amelyben a fennmaradás és az identitás kérdései minduntalan előtérbe tolultak. Az identitás mítosza – mondja Alexandrescu – mindig elsőbbséget élvezett minden más kulturális vagy ideológiai problémával szemben.

Tartalom nélküli formák

A második paradoxon a szimultaneitás paradoxona. Az európai kultúra nagy áramlatai nem szakaszolták a román kultúra történeti folyamatát, nem beszélhetünk román reneszánszról vagy barokkról, mindazonáltal e korok és áramlatok hatása jelen van a román szellemiségben, csak éppen szimultán módon. Nincsenek például barokk szerzők, csak barokk hatást mutató szövegek (Dimitrie Cantemir), s a XIX. és XX. század jeles román szerzőire éppen az jellemző, hogy műveikben egyszerre van jelen a felvilágosodás, a klasszicizmus, a romantika vagy – később – a naturalizmus és az abszurd; az irodalmi áramlatok nem szerzők, hanem szövegek révén vannak jelen. Ha van a román kultúrának időmitológiája, akkor az a lemaradások miatti kétségbeeséssel rokonítható, ami a legújabb időkben e lemaradások gyors meghaladására, kritikátlan progresszivizmusra sarkallt. Ebből gyakran csak kulturális és politikai mimikrire futotta, ahogy azt Titu Maiorescu híres „tartalom nélküli formákról” szóló elmélete megfogalmazta.

Harmadik paradoxonként Alexandrescu a kontinuitás–diszkontinuitás problémáját jelöli meg. Az egyik, alapvetőnek tekintett diszkontinuitás függőlegesen osztja meg a román kultúrát, s élesen elválasztja a folklórt a magas (írott) kultúrától.

Mindezek a „peremhelyzet paradoxonai” toposz alatt összegezhetők, Alexandrescu mégis inkább „a válaszút-komplexust” tartja kifejezőbbnek.

Románia elmúlt húsz esztendeje, a NATO-csatlakozás (2004) és az EU-csatlakozás (2007) úgy tűnik föl, hogy e hagyományrétegből visszaszorította a szkepticizmust, és a csatlakozások sikerével a kritikátlan progresszivizmust igazolta vissza.

Az újabb hovatartozási dilemma

Mindebből érthető, hogy a román politika értelmező gócpontjaiban miért a nyugati globalista progresszivizmus szemléleti formái váltak szinte egyeduralkodóvá. Miközben azonban a politikai elit átvette ennek a progresszivizmusnak a szótárát, s ahhoz igyekezett pragmatista nyitottsággal viszonyulni, amiből továbbra is egyfajta politikai mimikri kerekedett ki.

A Trump-momentum tehát úgy érte Romániát, hogy elitjének eléggé szűk eszmei-ideológiai tartalékokkal kell szembesülnie az újabb „hovatartozási” dilemmával, amelynek a lényege az, hogy a nyugati világ új „peremhelyzetei” vannak kialakulóban.

Ennek a felkészületlenségnek a tudatosítása épphogy elkezdődött. Nemrégiben Paul Dragoș Aligică, a Bukaresti Egyetem professzora (a George Mason és a Pittsburghi Egyetem vendégkutatója, az Európai Akadémia tagja) a román konzervatív értelmiséget élesen kritizáló cikket tett közzé – a helyzetre jellemzően – a Facebookon, és felrója benne a román konzervativizmus provincializmusát, azt, hogy miközben a román liberális és progresszív értelmiségnek sikerült integrálódnia a nemzetközi liberális-globalista eszmei irányzatok csoportjaiba és médiumaiba, ugyanez a román konzervatívoknak nem sikerült, eltérően a magyar és lengyel konzervatívoktól. Ennek volt egyértelmű tesztje, hogy a közelmúltban a The American Conservative a romániai Mihail Kogălniceanu Légibázis – a folyó bővítések nyomán a legnagyobbá váló európai amerikai NATO-támaszpont – felszámolását javasolja, ami jelentősen rontaná az ország geopolitikai pozícióit, márpedig – írja Aligică – hogy erre a cikkre egyetlen román konzervatív válasz sem született, a már említett provincializmust bizonyítja.

Konzervatív lemaradás

Persze az, hogy a román konzervatívok ennyire nincsenek jelen a nemzetközi ideológiai műhelyekben, platformokon, olyan történeti és kulturális okokra vezethető vissza, amelyeket a kilencvenes években több román író és politológus is azonosított (például Virgil Nemoianu vagy Daniel Barbu), és amelyek a görögkeleti vallási és teológiai hagyományokból következnek. Ebbe a tradícióba egykönnyen nem lehetett beilleszteni például a szubszidiaritás eszméjét. A kereszténydemokrácia nagy korszaka a XX. század közepén az állam „demisztifikált” megtartása mellett foglalt állást, és az állam fölé a politikai közösséget és annak tradicionális-történeti tagoltságát helyezte. Ez viszont teljesen hiányzott a román politikai gondolkodásból: Daniel Barbu bukaresti politológus professzor találóan írta A kereszténydemokrácia a román politikában. Egy összeegyeztethetetlenség esete? című 1996-os cikkében, hogy az ortodox románok összetartozásukat vallási jellegűnek gondolták, de az valójában politikai közösség volt – ez volt „együtt-létük” elgondolásának alapvető kerete, ami abból adódott, hogy a keleti kereszténység lemondott a hitközösség mélyebb (a személyes átélést és ebből következően az individualizációt előtérbe helyező) felfogásáról a külső formák fenntartása, a rítusközösség javára.
A balkáni térségre oly jellemző nemzet-egyház-állam egység is ezen az alapon jött létre, eltérően a Nyugattól, ahol a nemzet tisztán politikai közösségként alakult ki, és vette birtokába a szekularizált államkeretet. Így tehát a román politikai konzervativizmus nem fejlődött ki a korábbi – nyugati kereszténydemokrata – ideológiai tradíció alapján.

Az elmúlt két évtizedben a politikai konzervativizmus ugyan világszerte újabb területeken – például a globalizmuskritikában – rukkolt elő, de a román konzervativizmusnak igazából ehhez sem sikerült csatlakoznia eddig. Theodor Paleologu – aki Carl Schmitt műveinek kevés romániai ismerői közé tartozik – ugyan felismerte, hogy a trumpizmus az első olyan amerikai elnöki ideológia, amely szembefordult a szabályozott nemzetközi együttműködést szorgalmazó, wilsoni One World-felfogással, amelyet a legtöbb elnök, még a republikánus Reagan is osztott (akit Trump jelenleg a példaképei között tart számon). A wilsonizmus, mondja Paleologu, tulajdonképpen a kanti „örök békét” akarja lehozni a földre. Trump ezzel szemben nem így tekint a világra, Schmitt terminológiája szerint a világot nem univerzumnak, hanem multiverzumnak tekinti. Vagyis: többpólusú világgal számol, annak új egyensúlyi helyzetét keresi.

És ez a keresés ijeszti meg a konzervatív Paleologut, mert a JD Vance-nek és Elon Musknak a Călin Georgescu elnökjelölt melletti kiállását úgy értelmezi, hogy a Nyugatot vezető Egyesült Államok úgy hagyja cserben Európát az új multiverzum kialakításában, hogy Oroszország javára letesz peremterületeiről, így például Romániáról.

A liberális-progresszív politikaelemzők szintén nagy zavarban vannak a Trump-jelenség megértésében. Számukra (és itt a sokat publikáló kolozsvári egyetemi tanár – korábban kanadai román nagykövet – Valentin Naumescu nevét kell elsőként említeni) külön nehézség az, hogy miképp szakadjanak el rugalmasan – vagyis, ha lehet, önkritikus reflexió nélkül – azoktól az apologetikus értelmezésektől, amelyeket a bideni amerikai külpolitika kapcsán fejtegettek. Ahogy Európa egésze úgyszólván „belealudt” az Egyesült Államok által a NATO-ernyővel nyújtott biztonságérzetbe (vagyis abba, hogy a béke saját erőfeszítései nélkül is „örök”), úgy ezek a román elemzők sem reflektáltak igazán arra, hogy a hazájukba telepített NATO-támaszpontok (a deveselui rakétavédelmi és az említett légi bázis), az általuk nyújtott biztonság mögül az Egyesült Államok egyszer csak kihátrál. És most váratlanul szembesültek ezzel.

Ha mindezt összegezni próbáljuk, akkor a trumpizmus vihara tehát a kritikátlan progresszivizmus és a hovatartozási dilemmák közötti óvatos útkeresést indított el a román közgondolkodásban.

 

A szerző politológus, nyugalmazott kolozsvári egyetemi docens

Nyitókép: Sz. Eszteró Anett grafikája