Nagyon jó egy Juhász Dóra képeiből álló térbe belépni.

Élő, működő képeket látunk, s nemcsak a nézőnek tűnnek ilyennek, hanem egymással való kapcsolatuk szerint is. Emiatt nem baj, ha „sűrűn” vannak itt.

Juhász Dórának – a tanulóéveit nem számítva – eddigi, az új évezreddel egy idős pályáján két új jelenségre is felhívom a figyelmet: fő motívumának / formájának kiemelésére, felnagyítására és a környezetével való kapcsolatának vizsgálatára.

Utalok a köztünk lévő párbeszédre is, amely inkább Dóra és a saját munkái, illetve festői eszközei között folyik, az én esetemben pedig a velük kapcsolatba hozható művészettörténettel. Dóra is jól ismeri azt a művészetet (a csendéletét), amelynek történetébe bátran bekapcsolódott, hogy ismeretlen irányba terelje; én meg inkább a képeit nézem, hogy szavakban pontosítani tudjam a róluk való beszédet, s korábban tett megjegyzéseimet is (Dorkának, in Juhász Dóra. 2017. 21–30.), hiszen festőként Dóra ugyanezt teszi – képről képre.

A minap vitáztunk néhány fogalomról, amelyek nélkül megoldhatatlan a róla való beszéd. Motívum-e, forma-e képeinek a főszereplője, mely egykor valóban (csendéleti) motívum és tojásforma volt; absztrakt-e (a tojásmotívumtól elvonatkoztatott-e) a festészete; raszter-e az a képi rend, amely szerint a motívumok megjelennek; s háttér-e az a világ, amelyben megmutatkoznak?

Az a forma, amelyet itt is látunk, széles ecsetvonásokból jött létre, olykor egy alig nagyobb, más színfoltra festve. Változatai egységes vagy osztott, de nem kevésbé lendületes ecsetvonásokból születő „háttér” előtt „sorakoznak”. Kettősségei idővel szaporodtak: a két kezdő ecsetnyomot – mint két összetapadt sejtet – egységes, sokszor fekete, ovális burok veszi körül. Innen a megtermékenyítés, a mag, a magzat formaképzet, melynek jelentése a tojáséhoz (a belsejéhez) áll közel. Ez a forma (néhány ecsetvonás) nyitott, amint egy első ecsetvonás sohasem lehet zárt, hiszen a kép majd belőle bontakozik ki. Élő vagy nyitott formának, gesztusnak nevezhetjük.

Képei nyitottak a színek tekintetében is. Ahogy csökken, eltűnik a fekete (és vele a gyász), egyre összetettebb a színviláguk. A három alapszínből indul, gazdagítja őket a kiegészítő színekkel, majd egy másik képen folytatódik a színviszonyok kipróbálása, feltárása úgy, hogy a színek jól megférjenek egymással. Így színvilága vonzó és erős.

Megszoktuk széles, függőleges ecsetvonásait, de olykor el-eltért ezektől, most pedig határozott kísérletet látunk arra, hogy ne a formát adó két mozdulat ismétlődjön ritmikusan a vászon egészén (kiegészülve a festék csorgásával), hanem más irányú, természetű gesztusok tegyék még élőbbé a képet. Természetesen ezzel egy mozgásokkal telített világ jelenik meg a képen a „háttér” helyett, amelyben rendeződni látszanak az eredetileg önálló, energiahordozó kettős gesztusok. Sőt, azt is láthatjuk, ahogy – összefüggésben a képtér felkavarásával – a festészet tudományának nagy kincse: a fény is belopódzik a képbe, mely ezért belülről világít. Nehogy azt higgyük, hogy ehhez elég némi sárga, és ott lesz a fény! Meg kell ágyazni a színnek, hogy fény legyen belőle. Ebből nyilvánvaló, hogy nem háttér a kettős gesztusok körül élő tér, hanem magához a világhoz közelít.
Azt hiszem, mindenkinek, aki követi Dóra festészetét, örvendetesek ezek az események. Hiszen e lépésekkel egyre inkább bizonyítja első gesztusainak élő, élni akaró voltát: a Létét – egyúttal a nézőét is, észleléseinek összetettségében. A világ megmutatkozásával foglalkozó fenomenológus, M. Merleau-Ponty szerint „A világ struktúrájától kölcsönözzük mindazt, ami létrehozza számunkra az igazság és a gondolkodás univerzumát.” (A látható és a láthatatlan, 2020. 25.) Az igazság maga a Lét létezése, a gondolkodás pedig (a festői is) ránk bízatott. Az a rácsszerkezet, melynek stabilitását Dóra állította (néha megkérdőjelezte), átalakulni látszik: minden ízében élővé, amit egy-egy kitüntetett gesztus(pár) / szín (tónus), egyetlen gesztus képes kezdeményezni.
Nem előre meghatározott jelentésű jelekből áll a világ, hanem „vad lényekből”, folyamatosan változó, dinamikus környezetben. Ezek vagyunk mi is. Megjelennek dolgok, emberek, lények, erők, s jelenlétre törekednek – a lényeg ez az akarat –, melyek közé a festői intenció is tartozik. Pontosabban: az, hogy mit, miként, milyen viszonylatokban mutat fel belőlük a művészet (vagy az a filozófia, mely magával a megjelenéssel, a jelen-ségekkel, a jelen-léttel foglalkozik), az ad értelmet a festészetnek és példát a világnak. Szüntelen és felelős munka ez.

Kívánjuk, hogy Juhász Dóra minél többféleképp, minél pontosabban tudja megmutatni nekünk!