Az összetartozás szívmelengető példája a múzeum létrejötte. A nyolcvanas évek elején, amikor a három évtizeddel korábban alapított szövetkezet működésének már kiütköztek a hibái, és a hagyományos zöld, barna, sárga és fehér színű mázas, díszített kerámiákat kezdte kiszorítani a parasztbarokk, a gyári tömegáru és az álnépies dísztárgy, a helyi általános iskolák és a művelődési ház gyűjtötte össze a bemutatott anyag alapját. (Azért ne legyünk igazságtalanok, a szövetkezet alkotóműhelyében a nagy tudású öregek tanították fiatalok százait tanították az agyag titkaira. Majd az ezredforduló környékén megszűnt szövetkezet régi dolgozói adták az alapját az akkor frissen megalakuló kézműves műhelyeknek, vállalkozásoknak.)
A múzeum törzsanyagát és az első állandó kiállítás kerámiáit Dr. Szabó László és Dr. Gulyás Éva néprajzkutatók rendszerezték. A múzeum először a Zsinagóga mögött, a volt izraelita iskola épületében kapott helyet, majd 2004-ben a gyönyörű, klasszicista stílusú Bolváry-kúriába költözött, ahol egy háromezer kötettel rendelkező könyvtár számára is jutott hely, valamint egy kert is tartozott a középnemesi udvarházhoz. Az udvarra költözött egy lapidárium is, de a szabad tér jelentősége ennél a ténynél is messzebbre mutat.
Jelenleg a gyűjtemény valamivel több, mint nyolcezer kerámiát, további háromszáz néprajzi tárgyat és körülbelül négyszáz történelmi tárgyat, forrásértékű iratot őriz, az itt tárolt és rendszerezett tárgyak mennyisége pedig évről-évre nő. És ami régen a dolgos hétköznapok praktikus kellékeit jelentette,
mára önálló jogú művészetté vált.
Ami nem festészet és nem is szobrászat, de egy kicsit mindkettő, és egy közösség soraiba tartozni nem annyit jelent, hogy tudjuk, Mezőtúron a fazekast korsósnak nevezik, a díszítőt pedig virágozónak, hanem hogy van egy múzeumunk.
Ez egy fiatal múzeum. A most betöltött negyven évével is annak számít. Mégis, ennyi idő alatt a Nagykunság déli részén országos jelentőségű intézménnyé nőtte ki magát.
A receptben nincsen titkos hozzávaló.
Igyekszik megszólítani a kicsiket, a nagyokat és az időseket egyaránt. Az udvaron kulturális fesztiválokat, bent vagy a ház előtti járdán vásárokat tart, nyaranta táborokba, korongozó foglalkozásokra hívja az érdeklődőket, és persze nem herdálja el nagyszüleink fazekas kincseit, hanem dokumentálja, nevesíti és értékként kezeli. Mert így, hogy a tárolt anyag nagy része a lakosságtól érkezett, ez a múzeum mindannyiunké. A nagyszüleimé, az édesanyámé (aki egy kicsit valóban dolgozott a Fazekas Szövetkezet irodájában), az enyém és a gyerekeimé.
Egyszóval egy múzeumot létrehozni egy kisvárosban így érdemes. Csak így.
Hogy megérintse az ott élők lelkét.
Borítókép: Derecskei Magdolna fazekas túri tálat készít a mezőtúri Badár Emlékházban működő fazekasműhelyében. A mezőtúri fazekasság 2009-ben került fel a szellemi kulturális örökségvédelem magyar nemzeti jegyzékére.
MTI Fotó: Rosta Tibor
