„Ha ránk köszöntene a Nagy Összeomlás, a megfelelő helyen lennék-e?” – ugrott elém a világhálón a semmiből egy kíváncsi jenki. Közhírré tett kérdésére hosszú, riadt választ adott, amit, ha a közelben vagyok, megtoldottam volna egy viccel.

A Kádár-korszak java éveiben a derék Kohn megelégelte, hogy a szocializmus nem vezet semerre, és úgy döntött, kivándorol. Kérelmet írt, és a bizottság be is idézte. Előttük Kohn kérelme, egyikük két ujjal felcsippentette, és így szólt: „Hiányzik belőle az ország… Hol akar letelepedni?” Kohn megvakarta a fejét, az országot tényleg kihagyta, de ott egy földgömb az asztal sarkán, ha megkapja, kiválasztja az országot is. Kézbe veszi, mutatóujjal pörgetni kezdi: keresgél. Sűrű csend. A nyitott ablakon berepül egy zajos darázs, de csak a bizottságot zavarja, Kohn pörget tovább. Ám váratlanul megáll, visszateszi helyére a földgömböt, és óvatosan rákérdez: „Elnézést, nincs egy másik?”

Ennyi a vicc, jöjjön a valóság. Például az, hogy egy időben ugyanannak a szerkesztőségnek a küszöbét koptattuk Kardos G. Györggyel, és amikor ott értük egymást, mindig az emeletre vezető lépcső pihenőjén horgonyoztunk le. Nem voltunk se lenn, se fenn, jobb hely diskurálásra nem létezett. Gyuri vitte a szót. Káprázatos mesélő volt, én hűséges hallgató: ez a legjobb összeállítás.



/Kardos G. György író, újságíró budai otthonában, 1976. Fotó: Molnár Edit/MTI/

Jó történetekhez persze élmény is kell, s Gyurinak ebből igazán kijutott. 1944-ben a bori munkatáborból partizánok szabadították ki, de sokakkal ellentétben nem ünnepeltette hosszan magát. Útban hazafelé Szófiában megölelt néhány bolgár lányt – ha róluk szólt, mindig mosolygott –, aztán irány Palesztina. Nem tudósítani ment. Harcolni. Férfi volt.

Egyszer szóba hozta Lénárd Sándort, kötetéhez ő írt előszót – meghatót. Én addig csak egy vékony kis könyvét olvastam: borítóján a szerző neve így szerepelt: Alexander Lenard. Fájhatott a szerzőnek, hogy mint idegennel, úgy bánnak vele. Pedig gyönyörű magyarsággal írt!

Innen, Kardos G. előszavából idézek:

„Lénárd Sándor 1910-ben született Budapesten, 1918-ban költözött szüleivel Ausztriába, orvos diplomáját a bécsi egyetemen szerezte. Az Anschluss után 1938-ban Rómába menekült, ott érte meg a háború végét. 1951-ben kivándorolt Brazíliába.”

Miért oda? Lénárd Hirosima után biztosra vette, hogy a közelgő atomháború színtere az északi félteke lesz. Márpedig ha az lesz, jobb attól minél távolabb kerülni. Térképet vett elő, számolt és méricskélt, és úgy találta, Brazília bizonnyal megússza. Hogy mit féltett Lénárd? A könyveit. A tizenkét nyelvet: mert annyit tudott. Verselt németül, olaszul, latinra fordította a Micimackót. Őrültségnek tartotta mindenki – Lénárd hitt benne. Félmillió példányt adtak el belőle szerte a világon.

Zongorázott, orgonált, a Das wohltemperierte Klavier kottájára úgy vigyázott költözködései során, mint a szeme fényére. A zene segítette hozzá, hogy saját háza legyen. A São Pauló-i Televízió Bach-versenyén komoly összeget nyert, egy földdarabot vett belőle a világ végén. Házat épített rá, és esténként zongorázott. De valami megzavarta a nyugalmát. 1968-ban a lapok, New Yorktól Berlinig szenzációt kürtöltek szét: Mengele, Auschwitz orvosa, Lénárd álnéven a Donna Anna-völgyben bújt meg! Csak ő lehet, senki más, hiszen orvos, házvezetőnőjével németül beszél, és német könyveket olvas. A katonák hajnalban vették körbe a házát. Páncélautók, gépfegyverek a bokrok mögött, de mire fölkelt a nap, kipukkant az álhír léggömbje.

Lénárd magyarul megjelent első könyvének nagybetűs mottója ez volt: „JÓ HELYEN VAGYOK.” A dán Blixen bárónő könyvének előszavában (Távol Afrikától) csaknem ugyanezt a mondatot olvassuk: „Itt vagyok, mert itt az én helyem.” Hogy hol volt ez a hely? Irtóztatóan messze. Kenyában, a Ngong-hegyek alatt – Dániától földrésznyi távolságra.

Bogáncsként akaszkodik rám egy kérdés: ekkora távolságot kell legyűrni, ha valaki meg akarja találni a maga helyét? Vagy csak menekülésről van szó? Futni a spanyolnátha, az atomháború vagy egy vírus elől? Mást gyanítok. Alexandra David-Néel példája segít.

A nagy akaratú francia asszony repülőrajtot vesz – káprázatos szopránja elhallatszik Párizsig. Jön Massenet, a hanoi operában az alig húszéves hajadonnal játsszák a Manon Lescaut-t, de izgalmasabbnak tűnnek számára az anarchisták. Ha már köztük van, könyvet ír a mozgalomról. Olyan figyelmet kelt, hogy öt nyelvre fordítják. Kevésnek érzi: a Sorbonne-ra megy, szanszkritot tanul, ám egyszer csak jön a hír, meghalt a keresztanyja, övé az örökség.

Fölveszi a pénzt és fölveszi a túrabakancsot: irány India. Ez egy lázas – és módos – ifjú hajadon lázadása. Addig tart, ameddig a keresztmama pénze – ilyet láttunk már. De amíg Tania Blixen pénzért vett magának bárói címet, David kisasszony mást tett. Megismerkedik egy gazdag, jó kiállású angol mérnökkel, s „nem tudja, miért”, hozzámegy feleségül. Ne higgyünk neki, tudja az okot.


/Alexandra David-Néel - Kompozit: Grabberraster/

Alexandra David-Néel élete fordulatot vesz. A test megkapja, ami ilyenkor szokásos, utána gyorsan kikel a hitvesi ágyból, és megesketi férjét – mister Néelnek ez a második esküje –, hogy támogatni fogja utazásait. A derék angol próbálja eltéríteni, de hiába. Felesége 1911-ben hajóval indul Indiába, és Kalkuttában rögtön feltűnést kelt. Szanszkrittudását csodálják. S amire addig nem volt példa, azonmód díszdoktorrá avatja a helyi egyetem.

De ezek csak lassítják az útját. Mert célja, amit már otthon elhatározott, hogy ő lesz az első nő, aki álruhában bejut Tibet fővárosába, Lhaszába. És bejutott! Nagy respekttel fogadta a dalai láma. De többet akar ennél. Megismerni és magyarázatot találni Tibet csodáira. Tizenkét évet töltött ott. Varázslókkal, bölcsekkel ismerkedett meg. Legfontosabb tette, hogy továbbadta a Nyugatnak Tibet eredeti varázsát.

Optimista volt. Halála előtt, százegy évesen meghosszabbította az útlevelét, de elgondolkoztató, amit a titkárnőjének mondott: „Túl magasra törtem, nem fogják-e az istenek megbosszulni, amiért megzavartam a nyugalmukat?”

Messze ment. Mai szemmel is tekintélyt parancsoló, amit tett, amit elért. „Igazi hölgy volt, akinek kijár a tisztelet” – mondta egy angol tábornok.

Férjének azt ígérte, hogy csak másfél évre megy. Tizennégy lett belőle. Azért maradt, mert hívást kapott. De van egy másik kérdés, legalább olyan fontos. Megéri elmenni a végsőkig? Eljutottam Üzbegisztánba, láttam a fenséges Tien-sant. Az ablakhoz szögezve némán ültem a buszban, borzongattak a táj méretei, megelevenedett mindaz, amit történelméről tudni lehetett. Amikor a magyarok erre jártak, leszálltak lovaikról, és a hegy felé fordulva mélyen meghajoltak. Egyik vendég-
látóm észrevette megindultságomat – mellém ült, és kimutatott az ablakon. „Ez az Amu-darja. Timur idejében úgy tartották, hogy a folyón túl van a világ vége…”


/Lénárd Sándor/

Furcsa. Lénárd Sándor azért költözött a brazil őserdőbe, mert a helyiek úgy tartják, a Donna Anna-völgytől már nincs messze a világ vége, és úgy érezte, ilyen helyen kihívás új életet kezdeni. Könyvei misztikum nélküli beavatások. Írójuk nem titkolja, milyen árat fizetett a világvége közelségéért. Tudta, hogy a világnak hányféle vége volt és lehet bármikor. Jó érzés, hogy nem szélhámoskodik, mint azok, akik létrehozták az ezoterikus ipart. Sok más mellett a megkövesedett jelszóval: „Vakulj, magyar, ne láss, tót!”

Nem kell messzire menni, hogy kikerülhessük ezt. Tibetről mi már lekéstünk. Alexandra David-Néel óta az istenek feljebb húzódtak a Himalájában. Nem tehettek mást: közelednek az útépítő cégek munkásai, ahogy itt lenn is, aszfaltozni fognak. Azt hiszik, portalanított úton könnyebb eljutni a Szent Hegy bölcseihez?

Tévednek. Nem lesz ott senki.

Végét járja a mostani világ. Nem kell bekapcsolni a rádiót, hogy meghallgassuk az okát. Nézzünk körül! A városok fényben úsznak, de a sok millió luxtól nem látni se az eget, se a csillagokat. Egy verseskötet van előttem. „Ne csatlakozz a hadhoz” – írja benne a költő. Ki olvas ma ilyet a maga kedvére? Hadak zajonganak az utcán, száműzik a csendet, a költő kénytelen befogni a fülét, és minden marad így.