Dmitrij Sosztakovics (1906-1975) életművét az orosz és az amerikai zenekultúra sokra értékeli mind a mai napig, a hazai koncertközönség azonban elvétve találkozhat alkotásaival. Az 1949 és 1989 közötti korszakban minden magára valamit is adó magyar zeneértő fanyalogva nyilatkozott Sosztakovicsról, ami érthető, hiszen benne látták a minden élőnél nagyobbra emelt szovjet mestert. Ez az ideologikus kép, szerencsére, eltűnt. Az életmű iránti érdeklődés mégsem jelent meg – néhány kutatót és merész karmestert leszámítva. Ma címről ismert a VII. (Leningrád) szimfónia, illetve néhány ritka előadás alapján a drámai erejű V. és a fanyar IX.
Az életmű sarokkövét, a IV. szimfóniát azonban felvételeken hallhatjuk. Közvetlenül Sztálin fenyegetésére vonta vissza a művet a főpróbán, illetve vetette le azzal egy időben a Kisvárosi Lady Machbeth című operát. A IV. szimfóniában a szerző jellegzetes drámai témái összeütköztetésére mahleri nagyzenekart alkalmaz, de a végén kiemelt szerephez jutnak az ütőhangszerek is. Éppenséggel az utolsó tétel lezárása váltotta ki a diktátori bírálatot: a drámai erejű dallamokat felváltja a mechanikussá váló „gépzene”. Ezt a kortársak úgy értették, hogy a sztálini diktatúrában mindenkinek személytelen (és jellemtelen) géppé kell válnia. Sosztakovics ugyan túlélte a diktátor haragját, de a szóban forgó művéről később se nyilatkozott. Így nem tudjuk, hogy mire gondolt. A szimfónia azonban anélkül is hat: felkavar a drámai erejű első tételben, a líraibb másodikban és az apokaliptikus utolsóban.
Következő előadása:
2020. február 28., Zeneakadémia, Óbudai Danubia Zenekar, karmester: Hámori Máté.
