Szerencsére, ahogy harminc-negyven éve, úgy ma is találunk olyan tervezőket, akik színházi plakátjaikkal hatnak ránk.
Az igazán jó színházi plakát nem illusztrál, vagyis nem a színészeket, a díszletet vagy az adott előadás bármely elemét mutatja, hanem az előadás lényegét ragadja meg, azt gondolja tovább. A grafikus maga is önálló műalkotást hoz létre, amely kommunikál azzal az alkotással, amelyet hirdet.
A színházi plakát azért is különleges műfaj, mert ma éppolyan élő, mint néhány évtizeddel ezelőtt.
A színházaknak (legalábbis néhánynak) ma is fontos, hogy új bemutatóik művészi plakátokkal együtt jelenjenek meg, hogy amit a közönség először meglát, az ne legyen szokványos, sőt, gondolkodtassa el a nézőt.
A színházi plakátban megnyilvánulhat tervezőjének saját művészi világa. Ma már a színházak is brandet építenek, azaz tudatosan és egységesen kommunikálnak a közönségükkel, reklámjaik felépítik a színház imázsát, ezért fontos, hogy hasonlítsanak egymásra. Ezt tulajdonképpen már évtizedekkel a modern marketing hazai térnyerése előtt megvalósították, akkor, amikor egy markáns művészi világgal rendelkező grafikust választottak, aki minden plakátjukat tervezte – és szerencsére van, ahol ma is ez a gyakorlat. Így dolgozik Korolovszky Anna, aki a Szkéné plakátjait jegyzi; és így dolgozott világéletében
Baráth Ferenc is, aki az 1970-es évek óta tervez színházi plakátokat.
Baráth Ferenc a Vajdaságban született, Belgrádban folytatott művészeti tanulmányokat, majd bekapcsolódott a helyi magyar kulturális élet tevékenységébe. 1965-től lett a legendás Új Symposion folyóirat grafikai szerkesztője. A lap friss látásmóddal, politikai és esztétikai szempontból is sokszínű tartalommal jelent meg, igazán újat hozott nemcsak a vajdasági magyarság, hanem az anyaország kultúrájához képest is. Igazi szabad alkotóműhely volt, amelybe a különböző helyi kultúrák hatása, a művészeti és elvi viták vittek frissességet. Kezdettől fogva fontos volt a vizualitása, amelyben kiemelkedő szerepet játszott Baráth és gyakran groteszk, humoros, szürreális világa.
A nyolcvanas években a magyar neo- és transzavantgárd fóruma lett, formabontó kezdeményezések kaptak teret benne. Az Újvidéki Magyar Színház az 1970-es évektől kezdve dolgozott Baráth Ferenccel; a közös munka eredménye számos művészi plakát lett.
Egyéni hangon szólalnak meg művei. Eleve különcnek tűnik, ugyanis legtöbb (korai) plakátja fekvő formátumban készül, ami a plakát műfajában ritka. Kifejezőerejéről a szürrealizmus juthat eszünkbe: nagyon különböző motívumokat kapcsol össze, és az expresszív erő lesz a képzettársítások eredménye. A vizualitás múltjának különböző rétegeiből merít, a szürrealista festészet mellett a fotó, a klasszikus művészet és a populáris kultúra képei is lehetnek átírások tárgyai. De az általa alkotott képek mégsem disszonánsak, sőt. Pontosan tervezi a kompozíciókat: a vízszintesek, függőlegesek vagy akár az átlók hangsúlyosak, összhatásuk pontosan kiszámított. A tengelyeket vagy a motívumokat gyakran az aranymetszés aránya szerint helyezi el egymáshoz képest. A tengelyek összhangja, az üres és részletgazdag elemek helyzete, az arányok a nagyon tudatos komponálás révén mindig tökéletes harmóniát hoznak létre.
Plakátművészetének jellegzetessége, hogy hangsúlyos motívumokat használ, amelyek gyakran visszatérnek, ilyenek például a különböző állatok. Gyakran szerepel a tigris, mint egyik leghíresebb alkotásán, a Tóthék plakátján is. A csíkos nagymacska az indulatok, az erő, az agresszió vagy egyszerűen a fenyegetés jele (egyébként talán nem véletlenül Dalí is sok tigrist festett). Tigrisek hemzsegtek annak idején a világhírű lengyel cirkuszplakátokon is. Jellemző motívumai a kezek, a kések, a szárnyak vagy sajátos vizuális megoldásként a sziluett. Szereti a közérthető szimbólumokat is, köztük olyan fontos politikai jelképeket, mint a vörös csillag vagy a sarló és a kalapács, de ezeket mindig új összefüggésrendszerbe helyezi.
Motívumai gyakran nyugtalanítók, vagy legalábbis erős érzeteket keltenek. Ilyen az említett Tóthékon a házba bemászott tigris, vagy más plakátokon a meztelen háton mászó gyík, a leszakadt madárszárny, a kézbe fogott kígyó, stb. A képek nem didaktikusak, nem is verbálisan elmondható üzeneteket fejeznek ki. Sokkal inkább az érzetek szintjén, metaforikusan kommunikálnak. Munkái hatásának lényege a nézőből kiváltott, gyakran zsigeri érzet. A motívumokból áradó nyers erő és a higgadt és tudatos komponálás egyszerre ragad meg.
Ami ebből létrejön, az a csak Baráth-plakátokra jellemző ironikus, olykor baljós, ellentmondásokkal teli és feszült világ. Valami olyasmi, amit igazán csak a közép-európai ember ért, hiszen az itteni történelmi múlt okozza, és a sajátos helyi közeg életérzése. Ez benne lehetett a hirdetett színdarabokban is, ugyanakkor az ő személyes világának érezzük.
Baráth Ferenc ma is aktív, sőt, éppen életműkiállítást nyitott (a Vigadó Galériában). Több évtizede tervezi például a szegedi nemzetközi színházi fesztivál, a Thealter plakátjait. Alkotói gondolkodásmódja hasonló, mint egykor, motívumai és technikái nem sokat változtak. Újabban sokszor tervez álló plakátot, éppoly tökéletes, kiszámított komponálással, mint régebbi, fekvő formátumú műveit.
Napjaink vizuális kultúrájába át tudta menteni a költői kifejező attitűdöt Korolovszky Anna. 1981-ben született Budapesten, a művészet szeretetét a családból hozta, hiszen apja karikaturista volt. Az ő inspirációjára kisképzős éveiben még a kerámia érdekelte, amiből ma az anyagok és a kézzel dolgozás szeretetét viszi tovább. A Képzőművészeti Egyetemen tervezőgrafikusnak tanult, itt Oláh György kurzusain találko-zott a plakáttervezéssel. 2009-ben diplomázott.
Szabadúszóként nagyon sokféle területen dolgozik, a plakátokon kívül arculatot, csomagolást, logókat és kiadványokat is tervez. Nem titok, hogy a plakát az igazi szerelme, hiszen rengeteget dolgozik azért, hogy a műfaj életben maradjon. 2015 óta a Magyar Plakát Társaság tagja és az ott folyó munka egyik motorja; emellett 2016-ban (Gál Krisztiánnal együtt) megalapította az OPLA projektet. Fő céljuk „a plakát egyedi vizuális költészeti nyelvének megőrzése”, s hogy a műfajt vonzóvá tegyék a legfiatalabb generáció számára is. Ezért kiállításokat és programokat szerveznek, projektjeik rendszeresen megjelennek például a Szimpla romkocsma plakátfalán. Az OPLA és az MPT nemrég elindította a Plakátváros című projektet, amelynek keretében a IX. kerületben, köztéren (a Ferenc téren és a Józsefvárosi lakótelepen) rendeznek plakátkiállításokat. Emellett tanít is a Metropolitan Egyetemen, így közvetlen a kapcsolata a következő grafikus generációkkal.
A véletlen hozta össze egy Velencei Biennáléra tartó kiránduláson a Szkéné Színház PR menedzserével, Csóka Tímeával. A színház merész döntést hozott: a trenddel szembemenve (vagyis, hogy a híres színészeket vagy a darab valamely jelenetét mutató fotós plakátokat csináltassanak), elköteleződtek amellett, hogy igazi grafika készüljön minden előadáshoz. Először a Bányavakság plakátja készült el, amelyet plakátok sora követett, azóta majdnem minden darabhoz Anna készít plakátot. Munkáit a színház előcsarnokában, illetve a budapesti szórakozóhelyeken ragasztják ki – annak ellenére, hogy nem jönnek szembe minden sarkon, nagyon is bevésődnek az emlékezetünkbe. A Szkéné befogadó színház, azaz nem állandó társulattal dolgozik, hanem mindenféle hazai és határon túli előadásoknak ad otthont, így Anna is a legkülönbözőbb rendezőkkel dolgozott már együtt. Szívügye a színház: erre példa, hogy önkéntesen tervezett plakátot az egyetemükért küzdő színművészetis diákoknak.
Elmondása szerint először a darab elolvasása alapján mindig a gondolat születik meg, a plakát mondani-
valója, az alapötlet, amely elsőre skiccekben ölt testet. Ehhez keresi meg a legjobban megfelelő technikát. Plakátjain megmutatkozik a manualitás, illetve az anyagok, technikák szeretete. Emiatt szólalnak meg egyéni hangon, és mindegyik egészen más. Olyanok, mintha nagy lendülettel, ecsettel festve, vagy színes lapokból kollázsolva, vagy épp stencillel nyomva készültek volna, ezzel az esetlegesség, személyesség aurája jelenik meg rajtuk a mai nagyon is technicizált korban. Az anyagokhoz nemcsak a keramikus kezdetek, a középiskolai fotózás, a laborálás, a fotogram-
készítés vitte őt közel. Pályája elején nehezen döntött a képgrafika és a tervezőgrafika között, mert a sokszorosító eljárások, a műhelymunka mindig is vonzotta. Nem is hagyta ott: manapság a Bükki Művésztelep műhelyében szokott dolgozni, és a nyomatokon kívül még az összefestékezett papírszéleket is megtartja, és felhasználja a munkáin. Azt szereti, ami esetleges, véletlen, elfolyt vagy elrontott, és ez az, ami a munkáit megkülönbözteti a mainstreamtől, és ezért az unalomtól. Sajátos hangulatú plakátjai viccesek, ironikusak, költőiek vagy megrázók is lehetnek, és különleges könnyedségük és frissességük van.
Annak idején, amikor Baráth tervezte az Újvidéki Színház plakátjait, más grafikusok is alkottak kiemelkedőt éppen ezen a téren – köztük leginkább Árendás Józsefet emelném ki, aki rendszeresen tervezett a Zalaegerszegi Színháznak. Annak ellenére, hogy a XXI. századi reklámos szemlélet nem feltétlenül kedvez a különc, egyedi grafikának, ma is látunk hasonló példákat. A Radnóti Színház plakátjait Tóth Andrej, az Örkénynek gyakran Csordás Zoltán (csordi), a Soproni Nemzetinek olykor Gál Krisztián tervez. A nagy színháztalálkozókon (például a POSZT-on) a háttérben a plakátok versenye is zajlik. Megmérkőznek a nagy nemzetközi plakátbiennálékon is, mivel a színházi plakát igazán művészi, ezért a kiállítások kedvelt műfaja.
Nem szeretném elhallgatni, hogy két főszereplőm mennyire különböző, sőt ellentétes gondolkodású és világnézetű ember. Baráth Ferenc az MMA rendes tagja, Korolovszky Anna pedig FreeSZFE-plakátot tervezett. Mégis összeköti őket egy fontos vonás: a művészi szintű plakátkészítés, az, hogy munkáik sosem egysíkúak és didaktikusak, bármilyen előadást hirdessenek. Összefűzi őket a műfaj szeretete is; mindketten a Magyar Plakát Társaság tagjai, és együtt tudnak tenni azért, hogy a jó plakát fennmaradjon. A mai Magyarországon ez nem csekély dolog.
