Elegáns, sok képpel illusztrált könyv, többnyire nem a legismertebbekkel, ám az alkotókra talán a legjellemzőbbekkel. A Le Havre-i kikötő keltette benyomás, impresszió sokszínű festői korszak, az impresszionizmus gyűjtőfogalmává vált. Eddig senkinek és talán ezután sem fog senkinek eszébe jutni, hogy más, talán pontosabb meghatározást adjon a XIX. század második felében megjelenő, új festészeti irányzatnak. Hogyan is lehetne impressziónak, futó benyomásnak definiálni olyan művészi kifejezésmódot, amely harminc alakban jeleníti meg ugyanazt a tárgyat: a roueni katedrálist? Monet-t – mint a kötetben olvassuk – nem a katedrális, mint szakrális épület érdekli: ő „úgy kezeli a katedrálist, mint egy tájat”.
A francia kultúrát közvetítő könnyed, ám nagy műveltséget sugárzó stílus Gyergyai Albert óta fájón hiányzik a magyar esszéirodalomból. Magyar Miklós elfogulatlan kíváncsisággal és nyitottsággal közelít a címben jelzett két korszakhoz. A mintegy tucatnyi világhírű festőt vallomásaik, leveleik alapján mutatja be, a barátok, kortársak, kritikusok véleményét idézve az olvasó egy-egy alkotó életének részesévé válik. A jó képek titkait nem lehet megfejteni, mint azt sem, hogy miféle életesemények állhatnak egy-egy mű hátterében. Az ember kíváncsisága mégis jogos és kifogyhatatlan… miért is ne lehetne kíváncsiskodni, miért kellene elvont elemzésekbe bocsátkozni, vagy elveszni a hivatkozások erdejében?
Magyar Miklós úgy mutat be egy-egy festőt a születéstől a halálig, hogy a legnagyobb természetességgel tér ki extrém szokásaikra, botrányaikra, és az olvasó belelát tragikus, betegséggel, függőségeikkel terhelt sorsukba. Degas és Monet romló látásával, Renoir sérült karjával, Gauguin állhatatlan kalandor jellemével, Van Gogh idegbetegségével, Toulouse-Lautrec született testi rútságával küzd, és a többiek is vagy depresszióban, vagy valami kényszerbetegségben szenvednek. Esendőségükben kiszolgáltatottak, és éppen közvetlen környezetükre szorulnak rá a legjobban.
Mindeddig nem tudtam, hogy Renoir jobb karja egy biciklibaleset során sérült meg. Évekig kezelték, de meggyógyítani nem tudták, idős korára mozgásképtelen lett, az ecsetet is a kezébe kellett adni. Szinte hihetetlen, hogy ebben az állapotban haláláig dolgozott, hétszáz képet festett Cagnes-ban. „Ha választanom kell a járás és a festés között, inkább a festést választom” – idézi Magyar Miklós Renoir fia, Jean Apám, Renoir című könyvéből. Hosszú évekkel ezelőtt ellátogattam Cagnes-sur-Merbe, Renoir múzeummá alakított házába.
A szobákban a tárgyak finom ízlésről vallottak, az ablakokból pedig a tenger és az óváros látványa tárult elénk. A műteremben szinte tapintani lehetett Renoir jelenlétét. A festőállvány mellett ecsetek, paletta, előtte pamlag, rajta finom anyagú női ruha, úgy letéve, mintha a modell most lépett volna ki belőle. Egy széken az a virágokkal díszített szalmakalap, amelyet az Andrée kalappal című festményről ismerünk. Magyar Miklós írja: „…felesége rendelt neki egy kerekesszéket” – Renoir szalmafonat-betétes, kerekes festőszéke különös látványt nyújtott: háttámlája tenyérnyi méretben ki volt szakadva. Csak álltam, és megpróbáltam kitalálni, mitől szakadhatott ki éppen ott. Nem javíttatta meg, talán, mert nem nélkülözhette, vagy már nem látta értelmét, hogy erre pénzt költsön… A helyiségben a születési és a halálozási anyakönyvi kivonata is ki volt függesztve, s ez utóbbin láttam, hogy Pierre-Auguste Renoirt Becsületrenddel tüntették ki. Néhány éve felújították ezt a múzeumot, átalakították, racionalizálták belső tereit, és megfosztották intimitásától. Fontos lenne megőrizni hajdani élettereket, fontos, hogy legyenek olyan könyvek, mint amilyen Magyar Miklósé, azért, hogy újra átélhetővé válhasson egy-egy művész élete, környezete.
Vincent van Gogh esetében nem maradtak tárgyi emlékek, csak a festményei. Ezért egy időben magam is kutattam a nyomát, főleg Provence-ban. Az arles-i házat, amelyben élt, bombatalálat érte a háborúban, azután nem építették újjá. A ház városszéli, zsúfolt, szegény környéken állt, iparosok, rosszlányok lakták, a közeli vonatállomás felől elképzelhető, mekkora zaj hallatszott át. Van Gogh az emeleten bérelt szobát, a földszinten kocsma, az utcában műhelyek sorakoztak. Az elhíresült fültörténet az ott élők szemszögéből nézve igen kellemetlen lehetett. Amikor a festőt kérdőre vonták, ingerülten odavetette: „ami történt, csak rám tartozik…”, holott korántsem magánügy, hogy a kocsma, a kávézó, a pékség hirtelen kiüresedett. Petíciót írtak a polgármesternek, hogy Van Goghot vigyék el innen, zavarja a közbiztonságot, és veszélyezteti az ő napi megélhetésüket. Van Gogh beszámolója szerint borotválkozás közben történt a füllevágás különös esete. Rendbe akarta hozni torzonborz külsejét, és úgy döntött, Gauguin után megy a bordélyba. Irigykedett rá, féltékenység gyötörte, amiért őt szerették a nők, rajta meg csak nevettek. Borotválkozás közben idegroham kerítette hatalmába, ezért kérdéses, hogy öncsonkítás vagy véletlen baleset történt-e. A harminc aláírással hitelesített petíció megtette a hatását, Van Goghot az arles-i közkórház zártosztályára, majd saját kérésére Saint-Rémy-de-Provence-ba szállították. Az ottani Szent Pál Kórház, a kert, az ott dolgozó egyszerű emberek, a betegek, az olajfák, a távoli kopár hegyek jó néhány festményén megjelennek.
Különös paradoxon, hogy a természetimádó impresszionisták és a posztimpresszionisták – miként Magyar Miklós is írja – szellemi és művészi központja Párizsban volt, és az sem lehet véletlen, hogy éppen itt található a világ legjelentősebb gyűjteménye, a Musée d’Orsay, a lebontásra ítélt vasúti pályaudvar épületében. Jó stílusérzéke volt, aki ezt a döntést meghozta (Valéry Giscard d’Estaing), mert a pályaudvarok színes nyüzsgése, a mozdony gőze, párája több művészt megihletett. Claude Monet tíz képet szentelt a párizsi Szent Lázár pályaudvarnak, s a ma már kevésbé ismert Paul-César Helleu is megörökítette. Ekkoriban a festők-írók-költők bizonyos kávézókban, közös törzsasztalt körülülve ittak, vitatkoztak. Az egyik ilyen negyedről, a Nouvelles Athènes-ről és a Montmartre-ról is ritkán publikált, archív fotókat láthatunk, s Van Gogh kevésbé ismert, Montmartre-ot ábrázoló képeit is megtalálhatjuk.
A „bohémélet” árnyoldalai iránt mind Toulouse-Lautrec, mind Degas fogékony volt, különös érzékenységgel, merészen ábrázolták azokat a perifériára szorult embereket, főleg nőket, akikről akkoriban nem illett tudomást venni. Toulouse-Lautrec ironizált a fáradt táncosnőkön, a rút prostituáltakon, akiket Degas együttérzőbben festett meg (Nő lavórban, Guggoló meztelen nő, hátulról, A kliens), akárcsak a szegénysorban tengődőket (A vasalónők) s a már fiatalon tönkretett balett-táncosnőket (Pihenő táncosok). Ez utóbbi témában született alkotását, A tizennégy éves kis táncos lány szobrát valódi öltözékben, üvegkalitkában állította ki Degas 1881-ben, ami akkora botrányt keltett, hogy azután harminc évig nem kerülhetett a közönség elé. Vajon milyen okok állhattak a háttérben? Magyar Miklós Camille Laurens könyvéből idézi, hogy ezeket a még serdületlen lányokat éppen az anyjuk adta el tehetős, idősebb pártfogóknak, hogy a népes család megélhetését és a táncoslány tanulmányait fedezni lehessen.
Visszatérve a bevezetőben említett korszakalkotó festményhez, az Impresszió, a felkelő naphoz: a mű Monet szülővárosában, Le Havre-ban készült. A háttérben a dokk, a füstölgő gyárkémények körvonalai látszanak. Olyan művészi attitűd teremtett új irányzatot, amely az eltömegesedést, a magányt, szegénységet eredményező ipari társadalmat hatályon kívül helyezi, elmosódó háttérként értelmezi. Az impresszionizmus számomra egyszerre jelent szabad életérzést és a korszak értékrendjében való megrendülést.
