Mondhatni, összetett a kapcsolatom a művésszel és a szobraival, sok-sok rétegét ismerem, van, amit csak sejtek és időről időre újakat is megismerek. De talán így van ez jól, majd húsz év távlatából nézve. Nehéz lenne, és azt hiszem szükségtelen is „tárgyilagosan” elemeznem a szobrait, ugyanakkor mégsem hagynám gondolati útravaló nélkül a szobrai iránt érdeklődőket.
Gondolom, senkit nem lep meg, hogy Gilly Tamással – ha nem is túl gyakran, ahogy a hétköznapok teendői engedik – szoktunk beszélgetni egymás munkáiról, a nagybetűs szobrászatról, a pálya lehetőségeiről vagy lehetetlenségeiről, az általános és személyes jövőképről. A kilátások persze nem túl fényesek, és a legtöbbször meg is fogalmazódik bennünk, szilárd egyetértésben, hogy a mai világ fogyasztói mércéjével nézve igencsak megkérdőjelezhető az az egész, amivel mi hol lelkesebben, hol kevésbé lelkesen, de valamiért mégiscsak próbálkozunk. Mi, és persze még számos pályatárs a szakmában. Minden racionális érv ellenére van valami – valami, ami nem hagyja kihunyni azt a pislákoló lángot, amely erre a pályára, helyesebben mondva, életútra vezetett bennünket.
Gilly Tamás alkotói alapállása, szobrászati fogalmazásmódja szűkszavú, visszafogott, nincs benne semmi felesleges, nincs ráerőltetett narratíva, nem akar mást mutatni, mint ami – őszinte és valódi. Munkáinak megvannak a személyes olvasatai, rétegei, ugyanakkor mégis képesek fölé emelkedni minden individualista aránytalanságnak. Egyfelől ott van rajtuk az egyéni létezés, a személyes megélések és küzdelmek lenyomata, másfelől olyan átfogó ontológiai és egzisztenciális kérdéseket vizsgál, melyek emberi létezésünket alapjaiban határozzák meg.
Egzisztencia: létlehetőség, az időbeliség és az örökkévalóság egybeesése, az én önmagára eszmélése az időben, mint az örök jelenvalóvá válásában, ahogy Karl Jaspers megfogalmazza. Úgy gondolom, Gilly Tamás munkáiban határozottan jelen van ennek az időbeliségnek sajátos megragadása és az önmagunkhoz való viszonyulásnak a vizsgálata, amelyben nem valaminek vagy önmagunknak a birtoklása a cél, hanem a vándorlás, a keleti filozófiában oly sokszor emlegetett út, a sehol-sem-lakozás válik hangsúlyossá. A vándor időzik csupán, anélkül, hogy maradna, mondja Byung Chul Han. Gilly Tamás szobraira, mint az úton levés, a vándorlás egyes állomásaira tekinthetünk, ahol megpihenhetünk, elidőzhetünk, szemlélődhetünk.
Mintha megállt volna az idő ezekben a terekben, a szobrokon belül és kívül, a fizikai testben és a szellemi térben. Bár az Art9 Galéria kiállításának címe arra utalhat, hogy valamifajta világégés vagy összeomlás után vagyunk, azt hiszem, a mai kor embereként beszélhetnénk akár pretraumatikus szindrómáról is, hisz mára nyilvánvalóvá vált, milyen sok irányból fenyegetett és törékeny is a jövőnk, társadalmi, politikai, ökológiai szempontból egyaránt. Lehet poszt- vagy pretraumatikus ez az állapot, ugyanakkor rejtetten, de benne van a létlehetőség, ezáltal megjelenik az időbeliség és egy sajátos folyamatszerűség. Érzünk, látunk, tapasztalunk, megismerünk valamit, ami elmúlt, valamit, ami jelen van és valamit, ami majd lesz és mindebben az Örökkévalót. Az idő, múlt-jelen-jövő, az Örökkévalóság távlatában nyeri el értelmét.
Az épített környezetből átemelt motívumok vagy konkrét építészeti elemek szobrászati formaként való megfogalmazása régóta szerves részét képezik Gilly Tamás szobrászatának. A kiemelt motívumok, egy lépcsősor, egy ház, egy épületelem, oszlop vagy idom mind-mind a jövőbe vetett hittel építő ember munkájának nyomaira utalnak, anélkül, hogy maga az individuum bárhol konkrétan megjelenne. Mégis azt sejtjük és érezzük, van élet, van jelenlét. Ugyanis mi magunk ott vagyunk, benne vagyunk ezekben a terekben, mert akarva-akaratlanul, bevonódunk. A szituáció minden terhével, a magány, a megtörtség, a szorongás tapasztalatával. Ugyanis a megtörtség negativitásának megtapasztalása feltétele a hiteles létlehetőségnek.
Nincs, ami önmagában felfedné valódi lényegét és értékét. Ahogy az idő az örökkévalóság, úgy a lét a nemlét viszonylatában válik valódivá és jelenvalóvá. A dualitás helyett a komplementaritás lesz irányadó, mikor belépünk a szobrok terébe, majd kilépünk onnan, vándorlunk egyik létállapotból a másikba. Ezek a munkák kézen fognak bennünket, épp azáltal, aközben, hogy látszólag „sehonnan-sehova” vezetnek, miként erre az egyik szobor címe is utal.
Érzésem szerint jól szemléltetik ennek a vándorlásnak a mibenlétét Csuang-ce szavai: „Az én szándékaim kiürültek immár – nem tartok sehová és nem tudom hová jutottam. Errébb jövök és arrébb megyek, és nem tudom, hol kéne maradnom. Arrébb is voltam, errébb is jártam, s hogy véget érnék, nem tudom.”
Képek a művész engedélyével.
Nyitókép: Gilly Tamás: Otthon
