Aki a kortárs művészet által képviselt szerteágazó törekvéseket ismeri, jól tudja, hogy egy ilyen szakmai társaságot bemutató tárlaton nem lehet sem stiláris, sem szemléleti egységre törekedni, ezért egyedül a kvalitás princípiumát hívhatták segítségül a kiállítás szervezői. Sinkó István festőművész, a Társaság 2022-ben megválasztott új elnöke a katalógushoz írt előszavában azt írja, hogy a kiállítók „csupán egyetlen – de talán a legfontosabb – kritériumban azonosak: a minőség elvében. Hiszen bármilyen kifejezési formát, technikai megoldást, festői nyelvet választanak a maguk számára, törekvésük csak egy lehet; abban, amiben elkötelezettek, a lehető legkarakteresebb, leginkább kifejező és szakmailag a leghitelesebb módon alkossanak.”

 

A kiállítás rendezőjének szándékát a pontos címválasztáson kívül a festmények sajátos installálása segíti. A szakmai zsűri által kiválasztott száztizenöt alkotó egy-egy, az utóbbi öt évben készült művéből valóban a tendenciák, a formai analógiák és a kontrasztok alapján rendezték el az egész REÖK-palotát megtöltő kiállításon. Az elsötétített termekben a festményeket úgynevezett „késes” lámpák világítják meg, így a nézőnek az lehet az érzése, hogy a művek tulajdonképpen „önmagukban élnek”. Mostanában a klasszikus mestereket bemutató nagy blockbuster kiállításokon szokták így megvilágítani a képeket.

 

Azonban a kiállítás rendezői nem valamiféle hatásvadászat kedvéért, tehát nem a nemzetközi hírértékkel és reklámmal bíró tárlatokkal való vetélkedéstől vezérelve, hanem a kiállítás anyagának sajátosságai miatt nyúltak ehhez a bemutatási módhoz. A képeknek mintha saját fényük lenne, így mindegyik főszereplővé válik; ugyanakkor az elkülönült képek jól összehasonlíthatók lesznek a mellettük lévőkkel. Mindez eszünkbe juttatja Heinrich Wölfflin módszerét: a XX. századi nyugati művészettörténet meghatározó svájci tudósa előadásain előszeretettel használt egymás mellett két diavetítőt, hogy jól láthatóan össze tudja vetni az egyes műveket összekapcsoló vagy épp megkülönböztető stílusjegyeket. 

 
Wölfflin saját rendszerére, mint a „Kunstgeschichte ohne Namen”, azaz „a nevek említése nélküli művészettörténetre” hivatkozott, mivel a művészet egzakt megismerésének éppen a formai jegyek felől való közelítésében a művek mögötti személyes és esetleges történeti szálakat elhagyhatónak gondolta.
 
 

A REÖK-palota termeiben így maga a festészet mint személyeken túli folyamat válik főszereplővé.

Dr. Nátyi Róbertnek, a kiállítás kurátorának a katalógushoz írt előszavában érthető módon nem nevesíthetett és emelhetett ki művészeket, hiszen azzal egyfajta fontossági sorrend született volna. Így a wölfflini módszerhez hasonlóan a kiállításon megjelenő munkákat különféle tematikus egységekbe rendezve tárgyalja, arra törekedve, hogy ezek együttese „egyfajta látleletként szolgálva” a Magyar Festők Társasága törekvéseinek „jól reprezentált összképét” adja.

 
 
A kiállítás katalógusa az eddigi legátfogóbb kiadvány az Egyesület történetében, így egyúttal fontos művészettörténeti és művészetszociológiai tényeket is dokumentál.  A tárlat ugyanis az alapításhoz kapcsolódó harmincéves évfordulót két évvel megelőző, „előrehozott jubileumi kiállítás”. A Társaságot a rendszerváltás utáni években, a Magyar Képző- és Iparművészek Szövetsége monopóliumának megszűnése után, 1995-ben harminchárom festőművész alapította, alapító elnöke Karátson Gábor író, műfordító és festőművész volt.
 
 
Őt Kováts Albert festőművész követte, aki 2021-ig volt a Társaság elnöke. A jelenlegi tiszteletbeli elnök hosszabb visszaemlékezésben összegezte a Magyar Festők Társaságának majd három évtizedét. Komoly társadalomtudományi kutatási téma lehetne a magyarországi festészet össztársadalmi beágyazottságának és társadalmi súlyának kérdése. 

A kiállítás recenzense azonban nem választhatja Wölfflinhez hasonlóan a teljes személytelenséget, hiszen az olvasónak összképet és illusztrációt kell adnia a tárlatról. 

 
Már önmagában az is komoly eredmény, hogy a szándékos kiemelést mellőző kiállítás elkerüli a különféle művek egymást kioltó hatását, a nivellálást és homogenizálást. A kiállítótermek végébe minden esetben a néző tekintetét „behúzó” művek kerültek.

A festészeti gondolkodás típusai, metódusai és témái szerint csoportosított műveket a rendezés során sikerült egyensúlyban tartani, hogy a hierarchizálás eszközével való látványos operálás nélkül is fókuszált maradjon a tárlat. 

 

Fotók: REÖK, Szabó Luca

 

A kiállítás 2023. június 4-ig látogatható a szegedi RÖEK-palotában (6720 Szeged, Magyar Ede tér 2.)