A művész közelmúltban készült festményei a különböző fekete festékanyagok, a változó fekete paletták, valamint az ezekkel ütköző harsány, statementszerű, intenzív színek játékára és hatására épülnek.
Mohácsi festészetében a fekete nem egynemű szín, hanem rétegzett, folyamatosan változó színskála. A mély és sötét felületek ütközése a világosabb vagy vibráló színekkel nem pusztán kontrasztként, hanem feszültségként jelenik meg: a színek egymást aktiválják, elmozdítják, kérdésessé teszik. A különböző feketék többféle érzelmi és értelmezési tartományt nyitnak meg Mohácsi műveiben. Nem szükségszerűen a reménytelenség vagy a negatív érzelmek hordozói, hanem olyan terek, amelyekben az érzékelés lassul, elmélyül, és introspektív irányba mozdul el. Festményei emocionális vázlatokként működnek, belső állapotokat rögzítenek.
Az első fekete festmények és grafikák 2010 környékén bukkantak fel, a művész személyes és társadalmi szempontból is nehéz időszakában: a változó politikai közérzet, a szorongás, a fenyegetettség és a be nem illeszkedés tapasztalata ekkor nyert képi formát. A 2015 körüli grafikák dinamikus „zuhanásképei” ennek az állapotnak vizuális lenyomataiként is értelmezhetők; előképként ezen a kiállításon is megjelennek. Több mint egy évtized elteltével azonban nyugodtabb, határozottabb esztétikai és belső világ áll szemben velünk. Olyan világ, amely szembenéz a kozmológiai jelentésrétegekkel, a haláltudattal, az univerzum fenséges mélységeivel, a világ eltűnésének gondolatával, és ennek nyomán a feketét nem a mindent elnyelő űrként vagy semmiként értelmezi, hanem olyan térként, amelyben az ismeretlennel szembeni, szorongással vegyes csodálkozás válik meghatározóvá.
Mohácsi képein következetesen jelennek meg a vertikális tagolások, amelyek szinte saját grammatikát adnak ennek a határozott vizuális nyelvnek. A korábbi Tallit-ciklus képein a sötét csíkok ritmikus rendként tagolták a képsíkot; ezek mára inkább határozott választóvonallá redukálódtak, esszenciálódva és fókuszálva. A határok gyakran egyensúlyvesztettek és ködösek. A duális gondolkodás radikalitása különös súlyt ad ezeknek a munkáknak. A festmények kimért, határozott és végletes döntések mentén szerveződnek: a gesztusok nem finom átmenetekre, hanem éles választásokra épülnek.
Szobrászi gondolkodása a festményeken is tetten érhető: a képek nem egészen síkszerűek, mindig jelen van bennük egyfajta térkeresés és a szobrászi kéz tapintható jelenléte. A fekete színt nem az elfedés, hanem a megnyílás gesztusaként alkalmazza: olyan eszközként, amely különböző mélységek érzékeltetésére válik alkalmassá.
A Black and Why kiállítás Mohácsi András munkásságának jellegzetes vonulatát rajzolja ki. A képek, szobrok és grafikák a sötétlő mélységek és vibráló felszínek ütköztetésein keresztül a fenyegetettség és a remény küzdelmét teszik láthatóvá egy gomolygó, átalakuló világban.
Mohácsi András (1963, Budapest) szobrász, a monumentális kőalapú plasztikák egyik meghatározó hazai alkotója. Budapesten él és dolgozik. 1991-ben diplomázott a Magyar Képzőművészeti Főiskola szobrász szakán. Mesterdiplomáját 1998-ban a Pécsi Tudományegyetem Művészeti Karán szerezte meg, DLA fokozatát pedig ugyanitt 2005-ben. 1993 és 1998 között a Villányi Kőszobrászati Művésztelepen dolgozott. A 2000-es évektől aktív alkotó a grafika és a festészet területén is. Önálló kiállításai voltak többek között a Kahan Art Space Pestben (2023, 2024, 2025), az Artus Galériában (2011, 2002, 2000) és a Kiscelli Múzeumban (2003), csoportos kiállításon szerepelt a HAB-ban (2025), Műcsarnokban (1997, 2001), Ernst Múzeumban (2005) és a szentendrei Művészet Malomban (2014) is. Köztéri munkái megtalálhatók Budapesten, Pécsett és Lahrban, Németországban is. 2000 óta a Moholy-Nagy Művészeti Egyetem oktatója.
Képek: KULT7 Galéria sajtóképek.
Mohácsi András Black and Why című kiállítása március 4-ig látogatható a KULT7 Galériában (1072 Budapest, Klauzál tér 6.).
