A művészeti életpályamodell nem egyértelműen strukturált. Bár itt is vannak alapvető lépcsőfokok, szakmai követelmények, amelyek jó eséllyel segítenek a szakma vérkeringésében maradni, törvényszerűségek azonban sem működnek. Az alkotók sokszor párhuzamosan futtatnak civil és művészeti projekteket, s még a megszerzett egyetemi diploma sem jelent egyértelmű belépőt a galériás-múzeumi világba. Kiváltképp, ha valaki a Covid sújtotta években online végez, vagy ha nincs mögötte támogató szociális közeg.
De akkor sem, ha szenvedélyek hálózzák be életét, ha rendszeresen erőteljes PTSD (poszttraumás stressz szindróma) tünetei törnek rá. Mindez főleg azért, mert a nagybetűs élet megkezdésekor kis híján börtönbe került – szinte vétlenül. A szituáció súlya, kiszámíthatatlansága rettenetes válságot okozott számára. A világ realista működésének talaja észrevétlenül kicsúszott alóla a festékszagú mindennapokban.
Csak néhány példa azok közül az akadályok közül, amelyek akár meg is akaszthatták volna a fiatal festő művésszé válását. Kiállításról vagy a művészetből való megélhetésről akkor még nem is álmodozott. Kétségbeeséstől hajtva a művészetbe és az el nem hitt tehetségébe kapaszkodott. Bár a valóságban látszólag semmi jel nem mutatott erre, mégis művészetre lett predesztinálva. Elkezdte vászonra vinni a törésekben megélt energiákat.
Pap Gábor 2020-ban Best of diplomával végezte el a Képgrafika szakot, igaz, formabontó módon, festményekkel. Nagy méretű vizsgamunkái olyan hatásosak voltak, hogy bár online vizsgázott, még a monitoron keresztül is „nagyot szóltak”. Az egyetemi évek után mégis restaurátori és építőipari segédmunkából volt kénytelen fenntartani magát. A Covid éveinek társadalmi törése sem kedvezett a remélt karrier beindulásának. Nem volt aktív tagja a tárlatmegnyitók állandó közegének sem, és nem is hívták kiállítani. Elzárkózását azzal is erősítette, hogy a fővárosból hazaköltözött Öcsödre.
„Addig nem csináltam semmi olyan jelentős dolgot, ami nyomot hagyott volna a művészeti életben. És nem is ismertek. Ezért azt gondoltam, most akár el is lehet kezdeni elölről. Tabula rasa szituáció volt. Leültem egy füzettel, amelybe bármit lehet rajzolni, és ez felszabadító érzés volt számomra.”
A megújulást önmagával kellett kezdenie: önmagát kellett megszabadítania a pszichésen lehúzó béklyóktól, amelyek addigra teljesen maguk alá gyűrték. Megszállottan kezdett el dolgozni. Sokat és lelkesen. Összeállított egy sorozatot, amelyre egy gyűjtő felfigyelt. Lépésről lépésre kellett haladnia, nem is fogta fel a körülötte kialakuló érdeklődés lehetőségeit.
De milyenek lettek ezek a festmények? Olyanok, amilyeneket addig még senki sem látott. Teljesen új színt hoztak a kortárs művészeti közegbe. Nem lehet nem felfigyelni rájuk. Olyannyira szuggesztívek, hogy szétrobbantják maguk körül a teret. Tele vannak érzéssel, indulattal, fricskával és meglepő ötletekkel. Hanyagok és részletgazdagok. Tapintható a feszültség bennük, de a melankólia árnyai is beléjük simulnak. Egymással szembenálló dinamikák feszítik szét kompozícióit.
Ha a festmények technikáját nézzük, fontos kiemelni, hogy formázott alapra készülnek. Olyan formátlanra formázott vásznak ezek, amelyek képesek papírfecniként vagy áttört fragmentumként viselkedni. Pap Gábor alapvető célja volt, hogy fából megmunkált vakrámákra feszített vásznakat fessen meg. Ezért elsajátította az asztalosmunka technikáit is, amire méltán lehet büszke. A faanyag nemességével, érzékenységével és körültekintő kidolgozásával kontrasztban áll a festett kompozíciók pimasz stílusa. Tömegük miatt látszanak egyszerre súlyosnak, papírra emlékeztető anyagszerűségük okán pedig légiesnek is.
Erősen érződik bennük a grafikusi szemlélet, csak sokkal nagyobb léptékben valósulnak meg. Ez abból fakad, hogy bár képgrafika szakon végzett, úgy érezte, eljárt már az idő a módszer felett. Szerette, de nem tudott érvelni mellette. Ezért váltott, és a papíralapú munkákat vászonra és festékre cserélte fel. Ha képes a vászonra papírfecniként tekinteni, akkor meg tudja őrizni a lazaságot, ami a firkálásra jellemző. Amit mindennek ellenére gyakran használ, úgy, mint egy grafikus. Sokféle felületet alakít ki a képen, amelyen firkált rajzok, sprayvel fújt felületek, és nagy ecsetvonásokkal megfestett modulok is helyet kapnak. Sokszor akár bal kézzel rajzol rájuk szándékosan infantilis dolgokat. A kompozíciókhoz megfigyeléseiből, interneten talált képekből vagy saját fotóiból gyűjt motívumokat, amelyeket tovább asszociál. Az egy tőről fakadó súlyos és mély elemeket összemixeli, és a jelentésükre utaló címmel látja el. Elmondása szerint mindig törekedett a beilleszkedésre, mégis minden tevékenysége formabontóra sikerül.
Az említett üres füzetlapot azzal kezdte el megtölteni, hogy felsorolta, milyen nem akar lenni. Megfogalmazódott benne, hogy a fiatal kortárs művésznek progresszívnek és pofátlannak kell lennie. De egyben pofátlanul tehetségesnek is. Ezt akkor még nem hitte el magáról, ezért szerepként gondolt arra, hogy tehetséges lehet. Ha pedig az ember álarc mögé vagy szerepbe bújik, akkor megszűnnek a gátlások, a félelmek, és igazán önmaga mer lenni. Korábban a festés görcsöt és szorongást okozott számára.
„Amikor elkészült az első olyan vászon, amelyet mindenféle szorongás nélkül festettem meg, kirázott a hideg. Azt éreztem, hogy itt vagy valami nagy dolog történik, vagy megőrültem. Minden képemre úgy tekintek, mintha egy darab lenne a testemből, mintha
a kivetülésem volna.”
Célja, hogy kompozícióit ne lehessen egykönnyen megfejteni. Minél közelebb lépünk hozzájuk, annál több elrejtett részlet elevenedik meg rajtuk. Felületükön szándákosan hagy ragasztódarabokat, vagy használ nem tartós anyagot, például filctollat, de ezt is fixálja. Sokszor kapja meg a trash (szemét, hulladék) jelzőt, de munkái ennél jóval messzebb mutatnak anyagminőségben, témában és kidolgozottságban is.
Nála a festés folyamata játék és viaskodás is egyben. Az anyag tulajdonságait, a megfolyást, a domborodást is szeretné uralni, csakúgy, mint az érzéseit és az indulatait. Tudatosan és célorientáltan bánik velük. A festés vége felé közeledve biztonsági mentésként abbahagyja a munkát, és pihenteti pár napig.
Sokat dolgozik a ház körül, a kertben, focizik és horgászik. Aktív tagja az öcsödi közösségnek, amely sokáig kivetette magából, de mióta látják, hogyan gondozza környezetét, a festményeit pedig viszik, vagy éppen kiállításokról hozzák vissza, azóta felnéznek rá. Ez is egyfajta pszichés-szociális sikertörténet.
„Úgy tekintek a művészetre, hogy az meg tudja menteni az embert, és bármilyen erényt lehet gyakorolni vele. Ezért már rá is teszem magam a képekre, pedig amikor hazaköltöztem, a tükörbe se mertem nézni. A festéssel tudom indokolni azt, hogy itt vagyok. Annyi ponton billent ez a penge jó oldalra, hogyha van hivatás, akkor ennek kell lennie. Ebben bigott módon hiszek.”
A vágyott sikert az Einspach & Czapolai Galériához való csatlakozás hozta el. Láthatóságát nagyban köszönheti a galériás együttműködésnek. Ám ez a történet sem indult magától értetődően. Események láncolata játszott szerencsésen össze ahhoz, hogy eljusson oda, ahol ma tart.
Az említett újrakezdés után, a füzetbe rajzolt firkák festményekké, sorozatokká váltak, amire egy gyűjtő hívta fel a figyelmet. Néhány órával a képek elszállítása előtt még megmutatta őket Rieder Gábornak, aki az Instagramon akadt rá a fiatal művészre. Lehetőséget látott benne, és az Artkartellben nagy sikerű kiállítást rendezett számára. Számtalan pozitív visszajelzést kapott, sokan voltak rá kíváncsiak, ő mégsem tudott ekkor még ebbe a jó áramlatba belehelyezkedni. Amikor Budapestről Öcsödre hazatért, a hazai kortárs művészeti közeg egyik legmeghatározóbb alakja, Einspach Gábor kereste meg telefonon, akit meglepő módon akkor még névről sem ismert. Meg kellett találniuk a közös hangot, és kölcsönös bizalmat kialakítani a közös munka megkezdéséhez. Az elszántság mindkettőjükben megvolt. Lépésről lépésre haladnak a szakmai elismerések felé. Pap Gábor két önálló kiállítása is megvalósult már, részt vett művészeti vásárokon, az Esterházy Art Award short listjén szerepelt a Ludwig Múzeumban, és idén elnyerte a Derkovits Gyula Képzőművészeti Ösztöndíjat is.
De hogyan folytatható ez a zsigeri unikalitás? Aktuálisan a művészeti határterületek, a festészet, a szobrászat és az irodalom műfajának összekapcsolásával. És azzal, hogy ő maga időben észrevegye, ha alábbhagyna a lendülete. Nemrégiben zárt le egy új sorozatot Új flessek címmel. Ebben saját környezetére tekint friss szemmel, pedig évtizedek óta jól ismeri azt. Tulajdonképpen soha nincs nyugvóponton. Elfogadta és fel tudta dolgozni nehéz múltja súlyát. Bőven van mondanivalója, és már nem menekül a kérdések elől.
