Bár talán itt vannak a halott barátok is: Bada, Szilágyi Lackó, Tégla és ki tudja ki mindenki még, szárnyas vagy bukott angyalokként, itt a Gödörben, a Gödör emeletén (sic!), nyolcvankét festmény között. „Menyus 60”: születésnapi buli és kiállítás, mert ma, április 1-jén, nem csak a Bolondok napját ünnepeljük, hanem egy jubileumot is, hogy éppen hatvan éve világra jött Menyus, mi pedig a kortársai lehetünk.
Ez sem ennyire egyszerű persze, ahogy az ő esetében általában semmi sem. „1966. április elsején születtem Győrben. Az irataimban március 31. szerepel, ezt anyám akarta így, de én bevállalom az április 1-et” – árulta el egy interjúban. Számtalan Facebook-oldalon hol így, hol úgy szerepel a születési dátum.
Menyust most tömegek köszöntik, tömegek akarják látni a képeit. Híresség, pedig nem része a hivatalos kánonnak, kívül rekedt jó néhány évtizede, a kortárs galériák nem foglalkoznak vele, a Boulevard & Brezsnyev volt az egyetlen majd húsz éve. Menyus pályája egykor igencsak ígéretesen indult (mármint „hivatalos szempontból”). Elvégezte a Képzőt, és ugyanott mesterdiplomát is szerzett, egymás után jöttek a díjak és elismerések: Ludwig Alapítvány ösztöndíja, Kondor Béla-díj, Barcsay Jenő-díj, kapott pénzt, utazhatott.
1996-ban beiratkozott az oslói Statens Kunstakademi posztgraduális szakára… és utána egy évtizedig nem hallott róla Budapest. Próbálkozásokkal, szerelmekkel, bódulattal és csalódásokkal teli időszak volt, nem szívesen mesél róla. 2007-ben az Index méltán híres-hírhedt videójának („Itt a tavasz dagad a fasz”) hőseként rúgta ránk újra az ajtót. Egy megszállott őrült negyvenpluszos gyerekember, aki semmit sem akart már az élettől, csak festeni. Díjait eladta az Ecserin, mert ahogy mondta – mit mondta!, dühösen kiabálta: „mindent tudok a művészetről”, „megértettem a lényegét”: mert „a művészet lényege az, hogy őszintén csináld, és amikor egy kicsit erőlködsz, az már nem az.”
És azóta csinálja, őszintén, megszállottan. Életnívója alig van a hajléktalan-lét felett, nincs jövedelme, nonprofit gyűjtői körének eseti védőhálója tartja felszínen, és teszi lehetővé, hogy kizárólag saját intranzigens világának megfelelve alkosson. A mostani kiállítás is ennek köszönhető. Valójában születésnapi ajándék a tárlat egy művésznek, aki jó ideje leginkább kultkocsmák falain mutatta be műveit. Kis katalógus is készült, ez is afféle szamizdat, se kiadó, se ISBN-szám, csak képek, címek, alapadatok.
Festményei még mindig nyugtalanítóan expresszívek. De mintha a „Pokolturista” megpihenne egy kicsit. Kinyújtóztatná fáradt tagjait, felcsatolná szárnyait, és megigazítaná tarkója mögött a négyszögletes, aranyló dicsfényt, az aureola quadratát, amely a középkori ikonográfia szerint az élő szenteknek járó glória. „Fényporral a hátunkon érkezünk az alvilági csatákba…” – visszhangzik a mantra egy sora, és ez a fénypor ott csillámlik a „Megváltásra vágyakozó” ikon farostlemezén is. Az utóbbi időkben Menyus leginkább „elhasznált festményekre” fest.
Lekaparja, vagy úgy hagyja ismeretlen pingálók eredeti munkáit, és fölülírja a saját jól ismert toposzaival. Sok a „Szelfi”, hullámos haja leomlik, eltakarja a fél arcot, inkább szelíd, mintsem dühös, de azért ökölbe szorított kezének középső ujját mereven felfelé tartva bemutat a világnak. „Különvélemény”. Több festményen is ott ragyognak a mantra sorai: „Megértettem a létezés remény értelmét, nem nyomnak paradigmák…” és így tovább, háttérként töltve ki a képteret.
A „Fuck the system”, a „Koncert a halállal” változatai, vagy a „Punkmedusá”-n a körbezárt A betű emlékeztet a punkos múltra, a Teknősbika és a Kata valami zenekarok underground világára. A „Szívbeharapó”, a „Megszakadt szívem…” és hasonlók a folytatólagosan megszenvedett szerelmi bánatok lenyomatai, az angyalok, szeráfok, az „Immortal” önképe, a „Teremtés” vagy a „Fekete könnyel síró Jézus” a transzcendens iránti olthatatlan vágyakozás relikviái. Az anyaghasználat mellett a kolorit is tartogat meglepetéseket.
A Tűzraktér-korszak idején kicsiszolt és többnyire a fehér alapon piros-fekete-arany hármasságára redukálódott palettához kék és zöld tónusok. A választási kampány mindent elborító nemzeti trikolórjától nem tudott szabadulni, magyarázza szarkasztikusan. Az égszín-kék felületek pedig levegősebbé oldják a korábbi periódusok tragikus komorságát. Isten éltessen, Menyus!
Fotók: Fodor Csilla / Gödör Klub sajtóképek
