A folyamatosan kísérletező, a „képzőművészet forradalmára” -ként is emlegetett, hamarosan nyolcvanötödik életévébe lépő akadémikus kiállítása a számos, nemzetközileg is (el)ismert ikonikus lézer- és neonfénymű mellett bemutatja a művész korai, Jelrácsok című sorozatát is.
„Hatalmas, megjegyezhetetlenül sokágúnak látszó, az elágazásokhoz ráadásul vissza-visszatérő életút stádiumait felvillantó kiállításon vagyunk” – hangsúlyozta a tárlat megnyitóján Keserü Katalin Széchenyi-díjas művészettörténész, az ELTE Művészettörténeti Tanszékének professor emeritusa, a Magyar Művészeti Akadémia rendes tagja, aki Csáji Attila alakját az MMA elmúlt évtizedének legemlékezetesebb, nemzetközi kapcsolatokat teremtő és aktívan ki is használó alelnökeként idézte fel.
Megyesi Balázs, a kiállítás kurátora szerint Csáji Attila magyarországi és nemzetközi sikere, elismertsége megkérdőjelezhetetlen – világszerte eddig több mint ötszázötven tárlaton mutatták be alkotásait. Útkereső, határokat átlépő, újító és karizmatikus alkotó, akinek határozott véleménye van a kortárs művészet alakulásáról, s aki szerint a vizuális innováció megállíthatatlan. „A művészetekben nem az újítást kell leállítani – az kikerülhetetlen –, hanem a fetisizálását kell megszüntetni. És a törmelékek alatt a legegyszerűbb-legbonyolultabb utat kell keresni, ami a klasszikus megfogalmazás szerint lélektől lélekig visz. Hogy az korszerűtlen? Ne múlt századi sémák alapján döntsünk a korszerűségről!” (Idézet egy Csáji Attilával történt korábbi beszélgetésből.)
Fények és árnyékok különös játéka
A látogató az életmű viszonylag korai szakaszának Jelrács sorozatától, a ritkán bemutatott Szürenon-korszak olaj-papír munkáin át, konceptuális művek mellett a közelmúlt legkiforrottabb lézeres műtárgyaihoz érkezik meg. A termekben egymás mellett helyezkednek el a spaklikalligráfiák, a konceptuális munkák vagy éppen az assemblage-ok. A kiállításinstalláción az 1960-as években surlófényes megvilágítással készült Jelrács-alkotásokat – a művész egykori, eredeti terve alapján – csupán bal felső fényforrással világítják meg, így segítve a nézőt a fény-árnyék koncepció felismerésében.
Turi Attila, az MMA elnöke kiemeli: Csáji Attila munkásságának egyik központi gesztusa a jelhagyás és a jelírás. Ebben egészen az emberiség kultúrájának gyökeréig nyúl vissza. „S van a jeleknél is ősibb, mágikus anyagunk is, ez pedig a fény. (…) Az isteni világrend tökéletességét a világossággal fejezték ki elődeink. A nagyszerű gótikus katedrálisok, az építészettörténet csúcsteljesítményei a fényt téralkotó tényezővé teszik. Így tekint a fényre Csáji Attila is, amikor komponál. Ebbe a vonulatba illeszkednek legkülönlegesebb lézeralkotásai, melyek egyszerre reflektálnak a digitalizáció, a virtualitás megnövekedett jelentőségére és hordozzák magukban a világosság összes korábbi szakrális jelentését. Csáji Attila e tekintetben mindig kora előtt járt: hiszen ilyen fókusszal készített műveket már az 1980-as években is” – mutatott rá az MMA elnöke.
fotók: Walter Péter
Csáji Attila ritka festményeket, hologramokat, neonszobrokat és különleges lézerfény-műveket felvonultató életmű-tárlata 2024. június 2-ig tekinthető meg a Vigadó Galériában (1051 Budapest, Vigadó tér 2.).
Csáji Attila művészetéről
Megkerülhetetlen személyisége a háború utáni modern magyar művészetnek, valamint a nemzetközi lézer- és fényművészetnek. Az 1960-as években Csáji irányításával alakult meg a Szürenon csoport művészeti társasága, amely elindítója lett az új generáció útkeresésének. (A név a „sur et non”, azaz a szürrealizmus és a nonfigurativitás összevonásából alkotott szó. A szürorganikus-nonfiguratív kép a természet formáit veszi alapul, de már teljesen elvonatkoztatja magát a szoros értelemben vett figuralitástól. A kutató, szuverén egyéniség fontosságát hangsúlyozza.)
Jól érzékelhető folyamat, hogy míg a Hallgatás szemei 1962-es munkája címében is hordoz némi, a realitástól elrugaszkodott világ leképezésére való hajlandóságot, addig az 1964-től induló Spaklikalligráfiák már abszolút nonfigurális, expresszív gesztusképek. Itt már fel sem lelhetők a késő ötvenes és a kezdeti hatvanas évek alakjai (például Sziget, 1959); vizuális nyelve a nonfiguralitás, miközben – látszólag szokatlan módon – egyre jobban a homogenitás felé fordul.
A Jelrácsok sorozata a magyar monokróm festészet egyik első példája. (A művészeti fogalom egyetlen színnel vagy árnyalataival készített képet jelent.) Csájinál, ahogyan ő fogalmaz, itt csúcsosodik ki „a rend – az élhető és éltető rend keresése”. A művész a színeket is háttérbe szorítja a tiszta forma leképezéséhez. A Jelrácsok tiszta gesztusokból épített képek, spaklival felhordott, vastag műgyanta alapú festékrétegek farost hordozón. A műgyanta néhol kiugrik a síkból és szinte domborművet alkot. A képeket surlófényben kell szemlélni, mert így a kiugró részek árnyékot vetnek, s ezek az árnyékok teljes értékű részei a képnek, szintén megkomponáltak. Fény és árnyék különös játéka, homogén szín és változatos forma, gesztus és nagyon precíz tudatosság. Az ezekre az ellentétpárokra épülő a munkák a maguk elementáris egyszerűségével ősi nagyszerűséget hordoznak, egy megkopott, mégis nagyon aktuális jelet, üzenetet, vagy ahogy Hamvas Béla fogalmaz Csáji jelrácsairól: „egyszerre a pillanatot és az időtlenséget”.
1970-ben Csáji Attila szervezte a Budapesti Műszaki Egyetem R épületében a nevezetes R-kiállítást. A tárlat mindenképp mérföldkő lett a huszadik századi magyar művészetben. Ezen a kiállításon mutatkoztak be együtt az akkori modern szemléletű fiatalok. s az eseményen az Iparterv Csoport és a Szürenon kiállítói is részt vettek. A tárlat semmilyen engedéllyel nem rendelkezett a Képzőművészeti Lektorátustól, így a hatóság három nap után bezáratta. Ez a néhány nap jelentette akkor a magyar neoavantgárd művészeti vonalának egyik első, akkori legnagyobb seregszemléjét. Csáji Attila a hetvenes években konceptuális műveket is alkotott. A konceptuális művészet fogalmi, gondolati művészet. A gondolat az elsődleges, s csak sokadik a sorban a gondolat leképezése: a fizikailag látható alkotás. A jelen kiállítás egyik részében ezeknek a szobroknak, konceptuális munkáknak fényképes dokumentációi, illetve objektjei láthatók.
E sokszínűség is mutatja, milyen szerteágazó és útkereső volt a háború utáni magyar művészet és szűkebb értelemben Csáji Attila művészete is.
Az 1970-es évek második felében készültek a nagy méretű, fekete assemblage Csáji-alkotások. A képek alapja a kollázs, de eltér a kollázs kétdimenziós síkbeliségétől, és a tárgyakat egymás mellé helyezi a térben. A tárgyak egymástól teljesen különálló egységek a való életben, például a konzervdoboz vagy a tojástartó, de egy alkotásként új értelmet nyernek. A felületet Csáji homogenizálja, egy színre – például feketére vagy ezüstre – festi, kiemelve a képek fény és vetett árnyék játékát, így kapcsolódva a korábbi Jelrácsokhoz. Hajlított neoncsőből készített térbeli spirálalkotások az első neonszobrok. Szinte térben megvalósuló kalligráfiáknak is értelmezhetők. Itt a fény és a sötét kapcsolata kitágul, belép a térbe és plasztikusan megelevenedik.
1977-ben a Központi Fizikai Kutatóintézetben, illetve a nyolcvanas évek elején a Magyar Nemzeti Galériában bemutatott kiállításán Csáji új médiumhoz, a lézertechnikához nyúlt és alkotási eszközként kísérletezett vele. Újabb mérföldkő: létrejönnek az első lézermunkák. A lézerenviroment lézer segítségével készített, fénymodell előállítására, vetítésére képes, rendkívül összetett gépezet. Csáji Kroó Norberttel közös képi transzformációs kísérletezések után szuperpozíciós módszernek nevezte el a lézerfény prizmákkal és lencsékkel, lencserendszerrel történő művészi alakítását. E módszer segítségével korábban nem tapasztalt szín- és térélményt tud alkotni. Innovációs megoldását világszabadalommal ismerték el 1980-ban. Teljesen új képi világot hoz elénk, alkot meg a világon elsőként. 1988-tól Groholy Tibor kutatómérnökkel dolgozik együtt lézeres optikai rendszerek fejlesztésében és a lézerenvironmentek, fényinstallációk megvalósításában.
Holografikus képei a holográfia, azaz a fény hullámtermészetén, koherenciáján alapuló képrögzítő eljárással készülnek. 1947-ben Gábor Dénes találta fel a holográfiát, s ezért a felfedezéséért 1971-ben fizikai Nobel-díjat kapott. Csáji Attila ezt az eljárást új médiumként hozta be a modern magyar művészetbe.
„Csáji Attila művészete hordoz valami elemi erőt, a kint és a bent fényét. Állandó keresés, mégis lineárisan épülő művészút. Nincsenek határok: mind hazai, mind nemzetközi szinten kiemelkedik kortársai közül. Nincsenek határok: az akadémista síkfestészet megszűnik, a szobor plasztika megszűnik, a szín megszűnik, a forma új értelmet nyer. Árnyékokból épülő kontúrok és lézerpontosságú fénynyalábok megismételhetetlen tudatos véletlene, konok út – szuverenitás, lemaradás komplexus, trendek értéke és túlértékelése, az interferenciák megszelídítője, a MIT/CAVS tagja.”
