Hangsúlyozottan állítom: a kollekció leíró modell, s ugyanúgy működik, ahogyan az a valóságot tükröző konstrukcióktól elvárt.

De mi a kert? S mitől botanikus? S mindezek mellett miért az az alcím, hogy Fotók a vácrátóti Nemzeti Botanikus Kertből? Azaz, mi Urbán jelenlegi tárlatának a tárgya? S mit láttat meg abból, s hogyan?

 

Természeti elemekből épített tér a kert, amely a létrehozója nélkül nem marad fenn – olvashatjuk ezt a Bibliában, a Koránban és a legújabb kertészeti könyvekben éppúgy. A kertváltozatok a különböző korszakok természetről, emberről, univerzumról alkotott képei szerint alakultak ki. A botanikus kertet a tudományok iránti érdeklődés hívta életre, kezdetben az orvoslás és a gyógyszerészet, majd pedig a növénytan szempontjainak érvényesülése alapján, ma azt leginkább az élettudományok összessége hatja át. Tehát a kert s valamennyi kertfajta történelmi alakzat, és egy-egy civilizációs korszak világszemléletének bemutatóhelye.

 

A vácrátóti huszonhét hektáros kert eredetileg a Géczy család hortusa volt, amolyan középnemesi tájképi kert, ánglus módra. A rátóti kertet, miután 1871-ben Vigyázó Sándor birtokába került, szakértelemmel létrehozott szentimentális kertté alakították, amely egzóta fák kollekciójává vált, azaz reprezentációra szolgáló arborétummá nőtte ki magát. Mind a mai napig ez a gyűjtemény alapja.

 

Tulajdonosa halála után az ingatlan majd ötven évre áldatlan sorsú. Ezután a kert – Vigyázó végakaratát beteljesítve, 1952-ben végleg – a Magyar Tudományos Akadémia tulajdonába került. 1961-re jött létre a modern, látogatók számára nyitott botanikai gyűjtemény és az azt támogató kutatási háttér. Most körülbelül tizenháromezer faj egyedeiből áll a hortus gyűjteménye, ahol mintegy háromezerháromszáz faj fás szárú növény található. Emiatt az ország leggazdagabb élő növényegyüttese, s az Ökológiai Kutatóközponthoz tartozik.

 

Bízvást mondhatni, a műcsarnoki teremkiállítás ennek a történelmi kertnek megjelenítője – is. Hiszen bemutatja továbbá a tudományos növénygyűjteményt, a kutatóhelyet, az ismeretterjesztő feladatokat is ellátó rekreációs helyszínt, az extrém munkahelyet is felvillantja, annyi más lokális érték mellett.

 

Klösz György végzi el a Vigyázó-kastély és a kert első alapos fotódokumentációját az 1900 előtti években. Urbán, mintegy százhúsz évvel később, egy éven át dolgozik e színtérben: a klöszi archeológiai és dokumentációs szenvedély mellé társul az antropológiai kíváncsiság, ami miatt a növényekkel való szisztematikus emberi tevékenység dokumentálásához fordul. Pillanatképei mást reprezentálnak, mint a klöszi felvételek. Amíg Klösz a tájképi kert pompás famatuzsálemét hagyományos szemszögből fényképezi, ágas-bogas-lombos létét látja fontosnak, Urbán drónfelvétele a fa kapcsolati hálózatát mutatja meg. Klösz a kert emblematikus pontjaira fókuszál, Urbán a kapcsolatban résztvevőkre.

 

Ha Urbán Ádám képeit sikerül dokumentumfotókként, mi több, dokumentumfotó-sorozatként szemlélnünk, a kert élet- és tevékenységközösségének vonásait akkor láthatjuk legtisztábban.

A harmadik évezredben a fényképészetnek hogyan lehet, miképpen szabad a növényi létezést ábrázolni? Antropomorfok legyünk vagy mifélék? Mennyiben tudunk arról, hogy résztvevőkként létezünk, a Föld nevű bolygó élőlényfajai egyikének egy-egy egyedeként? Miféle szerep jut a rezervátumoknak? S mi a kertnek, s a tudományos célokhoz rendelt kertnek? Élőhelyeket őrzünk vagy fajokat? A növény és az ember viszonyát miként látjuk?

 

A Dioszkoridész listázta gyógynövényekhez készült kora bizánci növényképek, Dürer nagy fűcsomója, Basilius Besler Hortus Eystettensis könyvének színes növényábrái, Heinrich Freiherr von Handel-Mazzetti 1927-es albuma fényképeken bemutatott délnyugat-kínai növényei vagy Enyedi Ildikó Csendes barát filmjének növényszemlélete a hasznosítható hagyomány?

S érdemes-e figyelni a természetfotósi örökségre?

 

A fotótörténet két alkotót nevez meg a növényfényképészet úttörőjeként. A korai fotográfia szakaszában kéknyomatokat, cianotypiákat készített Anna Atkins. Algákat és páfrányokat helyezett fényérzékeny papírra, s az így előálló fotogramokat tekintjük a legelső botanikai fotóillusztrációknak. William Henry Fox Talbot ugyancsak az 1830-as években munkálkodott. Kezdetben ezüst-nitrátba mártotta a növényi részeket, és ezek árnyékát rögzítette napfénnyel a papírra, azaz fényrajzokat, calotypiákat állított elő. S őket számos növényfotós követi majd.

 

A növényábrázolási hagyományok azonban korábbiak, a reneszánsz idején és utána formálódnak ki s azok teljes mértékben meghatározták a tizenkilencedik-huszadik századi növényfotózás szempontjait. A növény hol mellékszereplő, hol főhős, hol példabeszéd, hol feltrancsírozott test, hol esztétikai gyönyör forrása, hol szaktudományi dolog. Az illusztrálást a köznapi látás redukciója és a tudományos precizitás befolyásolta. Az optikai képalkotó rendszer segítségével elvégzett fotózás valójában nem tud redukálni, csakis a fényképész, illetve az általa használható technika. A botanikai objektumok hatásos beállítása, az érdeklődést felkeltő színek, a struktúrák hangsúlyozása, az illusztrativitás és az esztétikai hatás együtt járása, az egzotikumok keresése, a népszerűsítés szempontjai érvényesülnek a szaktudomány kritériumait elfogadó növényfotózás kezdetéig, majd pedig addig, amíg a dokumentumfotózás fel nem fedezi maga számára a humán lenyomatoktól mentes természetet. A növényvilágról való mai képi ismeretekhez egyszerre vezet a természettudomány deszakralizációs elvárása és a képművészet egyes irányzatainak dezantropomorf törekvése.

 

Ennek a másféle, a natív valóságot követő fotózásnak a konzekvens alkotója Urbán. A képei természetesen szépek – de esztétikájukban mellékes az, amit hagyományosan szépnek és harmonikusnak találunk. Még csak a képkomponálás és -szerkesztés eljárásai sem ezt szolgálják, mert fotósunk állítása szerint a szép az, ami önmagát képes képviselni. Ebben az értelemben tekintendő szépnek a levelet preparáló kéz, a gödörbe ültetett hagyma, a vízfolyás partján munkálkodók csoportja. S ebben az értelemben Urbán Ádám kortárs világképpel rendelkezik.

Urbán Ádám negyvenkilenc kiállított fotóját látva a néző azon kapja magát, hogy listázni kezdi, milyen terekben találhatók a szereplők. A kiállítás megnevezése ugyan középpontot kínál – egy (saját történetét vállaló) kertfajtát látunk, amelybe botanikai szempontok érvényesítésével kerülhettek a növények –, de természetesen lehetőség marad a kiegészítésre is.

 

Virágok portréi, növényi szervek elmosódó, fekete háttér előtt, habitusfelvételek, drónnal készült pillanatképek az egyik oldalon – a másikon az ember és a növény botanikus kerti együttlétének képi dokumentumai, herbáriumkészítés, magvetés, növényápolás, kertművelés, a napi munkálkodás pillanatképei. A kiállítás szerkezete szerint pőre növénytestek az egyik falon, illetve a növény- és az embertest együttlétének pillanatai a másik falon – nos, az alkotói és a kurátori elképzelés indokolható.

 

Okfejtésem folytatásához tehát a cselekvési térről beszélek.

A kulturális antropológia eljárása, hogy az embert azáltal jellemzi, hogy az élete során milyen tereket használ. Az életterek megjelenítik azokat a meghatározódásokat, mozzanatokat, amelyek az ember aktuális biológiai és társadalmi igényei. A terek (szakszerűbben: a cselekvések terei) az ember természetes és alkotott anyagi közegét és a használat okait is fölfedik. Létrehozzák az ember mentális lenyomatát. Bár értelemszerűen pusztán a Homo sapiensnek lehetséges úgynevezett antropológiai tere, a legmodernebb, a holisztikus világképben gondolkodók szerint az élőlények jellemzéséhez hozzájárul élettereik vizsgálata.

Nem mellékes, hogy az állatokról és a növényekről való tudományok a cselekvési tér minéműségeiről hamarabb gondolkodtak, mint az emberiről. Ámbár azokat nem antropológiai térnek nevezzük, hanem revírnek (vadászterületnek), niche-nek (ökológiai fülke), biomnak, s az élőlényről más-más módon referáló egyéb térnek.

 

Meggyőződésem, hogy Urbán egy év alatt készült botanikus kerti dokumentumsorozata érvényességének belátásához hozzájárul, ha a felvételeket a kulturális antropológia eszköztárának segítségével vizsgáljuk. A digitálisan készült képek főhősei növények és emberek. A testük – azaz testük fényképi lenyomata – képviseli mindegyiket, és az a tér, amely befoglalja a testeket. A bemutatásra kerülő felvételek közül izgalmat különösen azok ébresztenek, ahol a növényi és az emberi tér átfolyik egymásba. Óvnék attól, hogy metaforikusan értékelődjék az újságlapok közé – ebbe a civilizációs kellékbe – préselt növény, a levélárnyék alól előbukkanó kerttérkép, a légi felvétel jóvoltából idegsejtnek tűnő fa, mivel a képelemek sajátosságai érvényesülnek, s mellékes a kulturális jelentésük.

Végezetül. A vácrátóti Nemzeti Botanikus Kertben készültek a dokumentumképek Urbán Ádám korábbi fotós tevékenysége, a maga számára egyéniesített (mondjam úgy: közelhajló) dokumentarista eljárás szerves folytatói. Érdeklődése kitágult, s az emberi világ természeti közege kapott hangsúlyt.

 

Urbán állítja, hogy az élő anyag, vagyis az élőlény azért szép, mert kapcsolatban áll a többi eleven anyaggal. Társas mivolta az esztétikum oka. Tehát őt a kollektivitást juttatja nézhető képhez. S azt is állítja, hogy a botanikai szépség határtalan. Magam az állítása mellé teszem azt is, hogy ahogyan a növényivel vetekszik a versformák szépsége, úgy a botanikaival az azt láthatóvá tevő eljárások is. Azaz a fényképészet szépsége határtalan.

 

Képek: Nyirkos Zsófia / Műcsarnok sajtóképek.

 

Urbán Ádám: A botanikus kert titkos élete. Fotók a vácrátóti Nemzeti Botanikus Kertből című kiállítás – melynek kurátora Tulipán Zsuzsanna – május 10-ig látható a Műcsarnokban (1146 Budapest, Dózsa György út 37.).