André Malraux szerint minden mű kihívás a halál ellen. Jovián alkotásai is kihívások. Törekvése az, hogy élővé tegye a holt tárgyakat. Ahogy annak idején a jerikói koponyákkal is történt. Mészréteggel vonták be és kifestették őket. A koponyák a halál képei, amelyeket kiegészítés, formázás, festés révén megpróbáltak az élők képeivé tenni. Ez a holttest effigies-zé változtatása, ahogy a rómaiak később nevezték a hasonmást vagy a képmást. Jovián is a holt tárgyakat uralja, a romlás ellen feszül, s ez igazi paradoxon. A teremtés, a reinkarnáció paradoxonja.
Hol vagyunk és mikor? – kérdezhetjük a festmények láttán. Időn innen és időn túl vagyunk, mint egy mesében. Foglyai vagyunk a látványnak, beszippantanak az egymásra torlódó tárgyak. Labirintusvilág és mozdulatlan. Csendéletet látnánk? Zuhanás a semmibe, egy nem létező világba, sötétségbe, pillanatba. Képein a világosság csalóka, a kirekesztettséget hangsúlyozza, mintha egy kifutón álló modellé változnánk, ránk irányul a világ, a közönség szeme, médiummá válunk. Kalitkába zárt madár szemével nézünk kifelé, magunk vagyunk, sőt magunkba zárva.
Jovián alkotói filozófiájában, módszerében megjelenik a poszthumán világ, amelyben az ember és a tárgyak azonos szinten vannak, egyik sem emelkedik a másik fölé. Az alkotó számot vet az ember előtti, utáni és az ember alatti perspektívákkal is. Dehumanizálja tárgyait, miközben a tárgyak emberhez kötődnek, kötődhetnek, de itt már nem az ember a mérvadó, hanem a holt, az emlékké, a múlt visszfényévé lett tárgy, a tárgyak természete, a tárgyak egymás közötti viszonya.
A tárgy, mint ajándék, melynek léte van, sorsa van. Kaptuk, adtuk, elhagytuk, eldobtuk, összetörtük, magára hagytuk. Kint vannak a világban, halmazban, törötten, összekötve, összegubancolódva, megsemmisülésre, megsemmisítésre várva. Életük, helyzetük az emberi élet értelmére is utal. Arra, hogy mit tesz és mit nem tesz meg az ember. Nyitott kérdés, hogy ezek a tárgyak teszik értelmetlenné az életet vagy az élet az, amely révén ezek a tárgyak semmibe hullnak, semmivé válnak.
Egy tárgyak által uralt világról is szó van. Függünk a tárgyaktól, nemcsak a bontás értelmében, hanem a tárgyak létrehozása, építése, használata értelmében is. Ha nincs autónk, kevésbé érezzük szabadnak magunkat. Ha van, bizonyos értelemben függünk is tőle, a fedélzeti komputer bármikor leállhat, útközben is.
Jovián György ars poeticája: „Saját magamból indulok ki, s személyiségjegyeimet próbálom belevinni mindabba, amit éppen csinálok. Ez a saját életemről szól, meg arról a kényszerről, hogy festeni kell. Istenigazából mindegy, hogy mit, de festeni.”
Kölüs Lajos
A sors az, ami vagy az embert számolja fel, vagy azt az ember számolja fel.
(Hamvas Béla)
Romlás vagyok
Tárgyak – szabad akarat nélkül, pusztulásra ítélve. Labirintusukból nincs kiút. Foglyok, egymás foglyai, tartói, elfedői, védelmezői. A lélek, a nagyszerű, a halhatatlan, némán tűr, túlemelkedik a test fájdalmán.
Érzelmi-gondolati ambivalenciák, bizonytalan és pesszimisztikus jövőkép, a személyes drámaiságát is jelző dekadencia nem szerep, hanem a modern ember bizonytalansága. Baudelaire számára a dekadencia nem póz, nem is cinikus-szkeptikus életfilozófia, hanem a világ és az én megélt-átélt ellentmondásos viszonyainak, személyes csalódásainak művészi kifejezése. Ahogyan Paul Verlaine önti versbe: A romlás vagyok, a hanyatlásvégi Róma: / jönnek a szőke és roppant barbárhadak / s a Birodalom únt akrosztikont farag / s stilusát bágyadó alkonyat aranyozza.
Jovián György a „puszta szükségszerűségük szerint” akarja megismerni a tárgyakat. Vagyis nem a puszta témájuk izgatja, hanem a megformáltságuk, nem a formális stílusjegyek érdeklik, hanem a megjelenített mítosz. A mítoszt keresi a hulladékokban, azt az ősképet, ideát, isteni lényeget, amely által a megformált tárgy mint szép válik láthatóvá. Figyelmünket a látványban rejlő „láthatatlanra” irányítja, arra az ősképre, ideára, amelyet, mint láthatatlant jelenít meg a láthatóban. Amit már csak a „lelki szemek” pillanthatnak meg, mert túl van az érzékin. Nem az ellentétek együttesében gondolkodik, hanem ezeket egyfajta realisztikussággá, sőt karakterisztikus valószerűséggé oldja fel.
Hangsúlyozza a tárgy geometriáját. Bontás című sorozata jelzi, hogy maga Jovián és a hiperrealizmust vállaló kifejezésmódja változik, a tárgy más-más vonására fókuszál, elhagy, kiegészít, a tárgy új arcát keresi. Ami állandó művészetében, az a filozofikus gondolkodás, a tárgyak lelkének, szabadságának fel- és megmutatása. Sorozatban gondolkodik, a befejezetlenség, a befejezhetetlenség élteti. Nála a tárgyak (a roncs, a töredék) sorsa-szenvedése emberi sorsot-szenvedést jelent.
Nem egyedül vállalja a holt tárgyak újrateremtését. Társai vannak, többek között feLugossy László, ef Zámbó István, Wahorn András, Elekes Károly, Bukta Imre, Kiss Pál Szabolcs, Szabó Ábel. A szép fogalmát írták át és írják át ma is. Mesterségbeli tudásuk és szellemi kreativitásuk vitathatatlan. Jovián György képi varázsa nem követel tudálékos okfejtéseket, mivel a látvány, az érzékenység, a mívesség, a színkultúra, a teremtett szuggesztivitás és a festőtechnikai ismeretek elsajátításának mesterfoka együttesen önmagáért beszél. (Árkossy István: Szép kortársaim, Magyar Napló, 2019. szeptember).
A Jovián-képek, Jovián György kiállítása 2024.március 29-ig tekinthető meg a Faur Zsófi Galériában (1114 Budapest, Bartók Béla út 25.).
