Pető István (1955) a budapesti Iparművészeti Főiskolán szerzett művészdiplomát, majd tervezőgrafikusként dolgozott. A nyolcvanas évek közepén tudatos döntést hozva, Párizsba költözött, hogy a festészetnek szentelje életét. Az École des Beaux-Arts-on folytatott tanulmányok után a kilencvenes évek végén egy évet New Yorkban töltött.
Szabó Noémi művészettörténésznek a tihanyi kiállításhoz írt bevezetőjében mutatja be Pető művészetét. Korai alkotásai Vajda Lajos és Kondor Béla kifejezésmódjának szellemében fogantak. Nem véletlenül, mert mindkettőjüknél megfigyelhető a grafika és a festészet ötvözése, a vonal szerepének hangsúlyozása. Hozzájuk hasonlóan Pető Istvánnál is elválaszthatatlan egymástól a festészeti és a grafikai tevékenység, egyik feltételezi és segíti a másikat. De míg a festészet a spontaneitást, a totális szabadságot jelenti számára, a grafika kötöttebb műfaj. Professzionális grafikai tudását kamatoztatva máig többféle médiumban alkot, sőt gyakorta keveri is művein a különféle eljárásokat, technikákat.
A klasszikus grafikát (rézkarc, rézmetszet litográfia) ötvözi a fotó alapú sokszorosított grafikával, illetve egyedi eljárásokkal (monotípia, festői megoldások, színes applikációk), olykor egész meglepő technikai párosításokat, kísérleteket létrehozva. Gyakorta dualitásra építi fel grafikai képkompozícióit. Egy lapon külön egységekként láthatunk két nyomatot, amelyek vagy egymás vizuális és tartalmi ellentétpárjai, vagy egymás kiegészítői. Olykor egészen konkrét, természetből, leginkább a növényvilágból vett motívumok szerepelnek együtt a rajzokon lírai absztrakt elemekkel. De festményein is fontos szerepet kapnak a grafikai megoldások.
Pigmenttel kevert kötőanyaggal készült munkáira rajzszénnel visz fel kalligrafikus jeleket. Ezek lehetnek a szürrealisták automatikus írásából ismert, értelmet nem hordozó pszeudoírások vagy kompozícionális elemként működő, hangsúlyosan elhelyezett képaláírások, sorozatcímek, illetve más, konkrét, természetből vett motívumok vagy absztrakt ornamensek. A hagyományos narratívára épülő művészet helyett inkább a festészet nyelvezetének módozatai érdeklik, mint a színek harmóniája, az egyenesek és átlók viszonya, a foltok ritmusa, a vonalak vékonyságának vagy vastagságának feszültsége, a festék rétegzettségéből vagy hiányából fakadó dinamikai játék.
Míg a Tihanyban rendezett kiállítás, az Idővonal – Pető/70 a majd negyven év franciaországi alkotópálya reprezentatív válogatása, addig a Várfokban a Kettős Arckép/ Double Visage, Pető második önálló tárlata a galériában, a művész két legújabb sorozatát tárja a látogatók elé.
A korai táblaképeken ugyan még a figuratívitás a kiindulópont, de már megjelenik a vonal alapú, ugyanakkor expresszív és részben absztraháló képi világ is. Ebből az időszakból származik a Tihanyban kiállított, Vajda ikonos önarcképeire emlékeztető férfiportré, ahol már felfedezhető a figura jellé való redukálása vagy a Várfokban az a korai munka, amely Vajda szentendrei városképeit parafrazeálja fekete-arany ikonná leegyszerűsítve. De gyakorta alkalmaz más mesterektől is idézeteket képein, illeszkedve a klasszikus művészeti kánon hagyományaihoz. A tihanyi kiállítás táblaképei közül az egyiken Dürer Melankóliájának bűvös négyzetkarca sejlik fel, egy másikon az építészeti motívumok Leonardo tanulmányrajzaira emlékeztetnek.
Pető az 1990-es évek végén, egy New Yorkban intenzív festéssel töltött időszak hatására hozta létre első, több évtizedig építgetett, Garden, Now (Kert, Most) elnevezésű sorozatát. Monet utolsó korszakának, a Giverny-birtok kertjét ábrázoló munkái voltak ihletői saját belső kertjének képi világához, amint erre a párhuzamra Popovics Kinga mutatott rá (A metafizikus Monet – Pető István művészete – Papageno. hu, 2023. december 9.). A sorozat képeit Pető első, De Temps en temps (Időről időre) című, a Várfok Galériában megrendezett kiállításán ismerhette meg a magyar közönség, de a mostani tihanyi tárlaton is találkozhatunk velük. Jellemzőjük az erős természetközeliség, a kékes-lilás (zöldes) pasztelles színvilág dominanciája.
Ugyanakkor már megjelennek a piros és vörös különböző árnyalatai is egyes alkotásokon. Gyakorta hagyja láttatni a nyers vásznat, így a telítettség–üresség ellentétpárja a keleti (kínai, japán) impresszív tusrajzokat, festményeket idézi meg, ahol esztétikai, érzelmi funkcióval bír a hiány, szemben a narrációra épülő európai művészettel, amely a kép teljes kitöltésére törekszik. Emellett a szabadon hagyott nyers vászon légies hatást is kölcsönöz a képeknek. Ezt a hosszú időn át következetesen épített sorozatot gondolja tovább a Possible Gardens (Lehetséges kertek) ciklusában, amelynek alkotásait a Várfok Galériában láthatja a magyar közönség.
Ezek darabjai megőrizték az előző szériából az organikus és érzéki, hol törékeny vonalvezetésből, hol intenzív foltokból összeálló vizualitást, ám kevésbé lágy, kevésbé pasztellszerű színvilág jellemzi őket. A vörös és kék hangsúlyok mellett főként erőteljes sárga képekkel találkozunk. A legújabb munkák többségének másik jellemzője, hogy a festék rendszerint teljesen lefedi a vásznat, sőt több, egymásra helyezett és újrafestett réteget találunk rajtuk, akár eltérő, akár hasonló színárnyalatokból. A sorozat egyik emblematikus alkotása a Várfokban látható diptichon, amelyen a hol lazúrosan, hol telten egymásra festett sárgaárnyalatok különböző rétegei egyaránt kelthetik a nézőben a rekkenő hőségben forróságtól vibráló levegő, illetve a lemenő nyári naptól aranyszínűvé váló víztükör csillogásának látványát.
A Várfok Galéria másik sorozata a Vajda-életművel folytatott párbeszéd. Pető ebben kétszeresen is visszanyúl franciaországi letelepedésének első éveihez. Egyrészt azzal, hogy új sorozatának kiindulópontja a már fentebb említett Vajda tájképparafrázis, másrészt ismét él a monotípia használatával. Ezek a monotípiák azonban most a szentendrei mester alkotásai, kiemelten is kettős portrék: vagy Vajda kettős önarcképei, vagy a Rajzmontázs fekete arcú Krisztus-alakkal.
Az utóbbi Vajda-alkotás többszörösen is dupla kép, egyik irányból nézve Vajda Lajosnak és filozófus barátjának, Szabó Lajosnak arcképpárja, másik irányból nézve egy útmenti pléhkrisztus rajza. A sorozat darabjain Pető vagy saját képi világába építi be a Vajdától vett vizuális idézeteket, akár monotípiaként, akár szénnel felrajzolva a kései Vajda-szénrajzok motívumait, vagy egy kettős portrét alkotva a szentendrei mesterrel, a monotípián megjelenített Vajda-kép elemeit saját alkotásán részekre bontva idézi vissza a Vajda-mű szellemét. De az egyik táblaképen megjelenik az a szentendrei ablakmotívum, amelyet ugyan Vajda használt először képein, de később Bálint Endre védjegye lett. (Utalva a szentendrei Vajda Lajos Múzeum Tornyok, arcok, maszkok című kiállításán látható Bálint Endre kollázsára: Barátok, 1978. A kettős portrén Vajda arcképe mellett Bálint Endre saját portréját ezzel a szentendrei ablakrács motívummal helyettesíti be.) Pető sorozatával nem pusztán tiszteletét fejezi ki a XX. századi magyar avantgárd egyik legnagyobb és legtragikusabb alakja iránt, hanem több értelemben is kettős portrét hoz létre műveivel.
Az Idővonal – Pető / 70 november 2-ig látható a Tihanyi Bencés Apátság Galériájában Fotók: Pető Art Circle.
A Kettős Arckép / Double Visage november 20-ig látogatható a Várfok Galériában Fotók: Várfok Galéria
|
