szép, komoly fiadat!”
(József Attila: Levegőt)
A játék egyidős az emberiséggel, „régebbi, mint a kultúra, mert bármilyen elégtelenül határozzuk is meg a kultúra fogalmát, az minden esetben emberi társadalmat tételez fel. Az állatok azonban nem vártak arra, hogy az ember tanítsa meg őket a játékra. Sőt, azt állíthatjuk, hogy az emberi lény semmiben sem járult hozzá új, lényeges ismertetőjelekkel a játék általános fogalmához.” A gyermek és az állat azért játszik, mert örömet okoz neki, tehát fizikai szükséglete – véli a holland tudós, Johan Huizinga. Talán túlzás nélkül kijelenthetjük, hogy valamiként mindig, mindannyian játszunk. Játszunk a kártyával, a sakkal, a labdával, a szerencsével, ugyanakkor stratégiákkal, gondolatainkkal, szavainkkal és a kreativitásunkkal is. Még az időnként véresen komolyan vett sportokban is játszunk, sőt, az olimpia is játékoknak minősül. A játék a művészetekben is megjelenik, hiszen játszunk a hangszereken, a színdarabokban és a filmekben is.
A homo sapiens, az „értelmes”, a gondolkodó ember mellett fejlettebb szintet feltételez a homo ludens, azaz a játékos ember, aki bármely tevékenységében képes felfedezni e nemes gesztust. A játék a legőszintébb cselekedetünk, amely különlegessé és élményszerűvé varázsolja az élet valamennyi pillanatát. Huizinga 1938-as, Homo ludens című könyvében fejtette ki ezt a tézisét, hangsúlyozva, hogy ez az ösztönös cselekedet születésünktől része az életünknek, s rendkívül komplex tevékenységet feltételez. Az alkotó ember, a homo faber (mely szintén Huizinga fogalma) tevékenységében is ott rejlik a játék, különösen, ha művészi alkotótevékenységről beszélünk. Az alkotás fejleszti a kreativitást, a logikai készségeket, a szín- és térérzékelést. A művészi látásmód és a térben való gondolkodás kialakulásához gyermekkorban szükség van a dominók, az építőjátékok
tologatására, kirakására, illetve a térbeli játékeszközök, labirintusok és mászókák meghódítására, azok testi birtokbavételére.
Jakatics-Szabó festményein is ezek a gyermeki tevékenységek jelennek meg, ám a választott témák mellett a játékosság az alkotás folyamatában is tetten érhető. A művész játszik az irodalmi textusokkal, a térrel, bensővé vált élményeivel és egyedi festői stílusával. Homo ludensnek nevezi magát, aki gyermekeket választ témájául, hogy a festészetén keresztül is játszhasson velük.
A gyermekek és játékaik, illetve az ehhez kapcsolódó anyaság témáinak ábrázolása sajátos előzményekre tekint vissza a művészet történetében. A középkor időszakában kis méretű felnőttekként tekintettek a gyermekekre, akikkel úgy bántak, viselkedtek, mint a nagyokkal, ami a gyermekábrázolásokban is tükröződött. Csupán a XVIII. században kezdtek felfigyelni a gyermekkorra jellemző biológiai-pszichológiai jellegzetességekre, a felnőttektől való különbözőségekre, hangsúlyozva a gyermekek romlatlanságát, tisztaságát. A XIX. századi romantikus megközelítések már a gyermekek sajátos tereit is felfedezték. Ekkor a művészek még egyfajta külső, megfigyelői nézőpontból, sőt, talán kissé elidegenedve fordultaka gyermekekhez, illetve jellemző tevékenységük, a játék felé. Ennek az érzelmi távolságtartásnak tudatos okai is voltak, hiszen a magas gyermekhalandóság miatt kevésbé kötődtek hozzájuk, hogy érzelmileg könnyebben dolgozzák fel veszteségeiket. A gyermekek évszázadának tekintett XX. században azonban sok változás történt. A szülők és a művészek is mintha közelebb léptek volna utódaikhoz. Ekkor ismerték fel igazán, mennyire más gondoskodást, érzelmi bánásmódot igényelnek a kicsinyek. Ettől kezdve a képzőművészetben való bemutatásuk is megváltozott, igazodott valódi jellemzőikhez, és intimebb, érzelemgazdagabb módon kezdték el ábrázolni a fiatalokat, ahogyan ez a XXI. század kortárs művészetére is jellemző.
Ezt a fajta hozzáállást vehetjük észre Jakatics-Szabó Veronika alkotásaiban is: 2008 óta fest gyermekeket, a képekből már több sorozat készült és nyílt kiállítás, 2008-ban Mindennapi apróságaink, 2010-ben pedig Gyermekkorkép címmel. Korai munkáiban városi terekben, enteriőrökben tűnnek fel a gyermekek, utcákon, iskolaudvarokon ábrázolva (Játszótér lépcsővel, 2009; Gyerekek szoborral, 2008; Iskolaudvar, 2008; Gyerekek a ház előtt, 2010). A zsánerkép jellegű festményeken bemutatott kicsikhez érzelmileg is kötődik, ám az utóbbi években, fiai megszületése óta, az anyaság élményét megélve, ez még inkább kifejeződik. A hétköznapi életből kiragadott pillanatok, a személyes-belső élmények olyan univerzumot teremtenek műveiben, amelyben a szimbolizmus, a szürrealizmus és a metafizikus látásmód együttesen jelenik meg. Munkássága René Magritte és Giorgio de Chirico szemléletében és festészetében gyökerezik. Lírai realizmusa a hazai női művészek közül leginkább Ország Lili munkásságához kötődik.
Leginkább a mágikus realizmus jellemzi Jakatics-Szabó művészetét: a (hiper)realizmusban gyökerező fotóalapú képek mellett mindig feltűnik valamilyen varázslatos, misztikus elem. Figurális festészetében a látványból indul ki, hogy a valóságtól kissé elrugaszkodva teremtsen olyan különös kozmoszt, amelyben a dolgok a valódiság határán egyensúlyoznak. A festményeken bemutatott pillanatok mindig átalakított helyzetet mutatnak meg, amelyeknek már kevés közük van a fényképen rögzített eredeti pillanatokhoz.
A művekben megjelenő különleges nézőpontok gyakran újszerű perspektívákat teremtenek, amelyek segítségével akár más dimenziókba is bepillanthatunk. Ha elfogadjuk a képek egyedi, mágikus szabályait, akár ki-be ugrálhatunk a múlt és a jövő között, ahogyan a Jövőbemászók (2021), illetve a Nosztalgikus ugrás a gyermekkorba (2020) című festményeken látjuk. Akár bolygóközi utazást is tehetünk a Játsszunk Naprendszert (2021) című képben elmerülve. A játszótéri mászóka izgalmas térélménye új dimenziókat nyit meg, szimbolikusan a mászó gyermekek életében is. A hétköznapok jelenetei mindig magukban hordozzák a valóságon túli eszményképet, amely betekintést enged a mögöttes tartalmakba, a titokba. A labirintusban való eltévelyedés, illetve az abból való kijutás lehetősége mindig az újrakezdés és az újjászületés szimbólumává válik, különösen, ahogy egy labdáját kereső fiatal lélek útját látjuk a Kisfiú labirintussal (2021) című munkában.
Videó a művészről:
Jakatics-Szabó Veronika Akarsz-e játszani című kiállítása a Selyemgombolyító épületében (1033 Budapest, Miklós tér 1.) 2022. május 19-ig tekinthető meg.
A művész 2020 óta a Magyar Művészeti Akadémia ösztöndíjában részesül.
