A különböző tárgyak a rájuk eső fényt különböző módon nyelik el, illetve verik vissza. Az emberi látás a visszaverődő fények egyedi sajátosságát (hullámhosszát) színként érzékeli. A festők által használt színspektrum alapját három szín alkotja: a vörös, a sárga és a kék. Ezeket nevezzük alapszíneknek. Bármely két alapszín különböző arányú keveréséből számtalan kromatikus árnyalat születhet. A címben szereplő két szín közül a kék alapszín, a zöld pedig a kék és a sárga alapszínek keveréséből keletkezik. Ez azt sugallhatja, hogy Bíró Sándor palettájából a vöröset kivonta. De persze ez nem egészen igaz, hiszen a zöld a vörös komplementer színe, így hiánya által is jelen van a képeken. Hangsúlya emiatt még intenzívebbé válik, amikor egy nagyobb zöld felületen megjelenik egy pirosas folt. A színfelület relatív nagysága egyébként is a színek együttes hatását alapvetően befolyásolja. „Egy méter zöld zöldebb, mint egy centiméternyi” – ahogy Gauguin írta. Ez a mondat lehetne Bíró Sándor jelenlegi tárlatának mottója is.
Valóban a kékek és a zöldek dominálnak, s ezek szimbolikája túlmutat az ábrázolt természeti képződmények vagy jelenségek konkrét észlelésén, bár kétségtelen, hogy alapvetően azzal állnak összefüggésben. A kék elsősorban a víz és az égbolt (Vízivilág; Merülés), a zöld pedig a fű és fa lombjának színe lehet (Őszi domboldal; Majális parafrázis). Ez aztán tovább árnyalódik a Mélyvilág zöldes tónusaival vagy a Hibernáció hideg kékjeivel. A Vegetáció első ránézésre zöldesnek tűnő hátteréből sárgán felragyogó ecsetvonások mellett rafináltan elhelyezett komplementer ibolyás színek fokozzák a burjánzó természet hatását. Ehhez a képhez színhatásában és festői megoldásaiban nagyon hasonló Örvény ismét új utakat nyit a színek értelmezési tartományaiban.
Bíró Sándor művészetének két alapvető inspiráló forrása az idő és a természet, e két fogalom által meghatározott koordináta-rendszerben helyezhetők el művei. Hol egymást metsző pontokban találkoznak, hol párhuzamosan haladnak, másutt egymás inverzeként értelmezhetők. Legújabb, most kiállított képein a természet, a táj ábrázolása, leképezése a főszereplő.
Festményei impressziók, a természetből kiragadott részletek. A végtelen természetből kiszakított véges darabkák, amelyek panteisztikus szemléletet tükröznek. Egyrészt a repülés élményének megtapasztalása miatt a modern ember tájlátása gyökeresen átalakult. Megváltozott a perspektíva, összezsugorodtak a távolságok, és egyszerre láthatunk rá egészen széles spektrumokra. Ám az optikai fejlődésnek, a mikroszkóp vagy akár a digitális kamera egyre jobb felbontásának köszönhetően egyre kisebb részletekre tudunk fókuszálni, egyre részletesebb képet kaphatunk akár egy tenyérnyi vagy még kisebb felületről is. Ezek a hatások együttesen érezhetők Bíró alkotásain.
Mikrokozmosz és univerzum egyszerre jelenik meg bennük. Képei lehetnek mikroszkóp alatt vizsgált, kinagyított parányi részletek. Ugyanakkor felülről nézett, végtelen távlatokat nyitó tájak, természeti képződmények ábrázolásait fedezhetjük fel bennük. Sőt legtöbbször az sem dönthető el egyértelműen, hogy éppen melyik nézőpont az érvényes. Végtelenül közel vagyunk, vagy semennyire távol. Ebben olykor a címek segítenek, de van, hogy meghagyja a döntés jogát a befogadónak. Némely festmény egy-egy hétköznapi látványélményből kiindulva egészen kozmikus távlatok felé nyit utat. A Lápvidék vagy az Őszi domboldal – ha tetszik – természeti képek, de túlmutatnak a címben megjelölt tájelemek ábrázolásán. Színeikben, formáikban megidézik a természeti jelenségeket, de a perspektíva kiválasztását a nézőre bízzák, ahogy a formák és színek által keltett asszociációk kibontását, felfejtését is.
A színes foltok irizáló felületeket hoznak létre. A zöldes vagy kékes faktúrák szinte gyógyuló horzsolásokként szövik be a virágos mező asszociációját keltő színes foltokat. A Mélyvilág és a Tavasz című festmények egyben utalásszerűen idézik meg Monet hatalmas tavirózsás vásznait, nemcsak foltszerű faktúraképzésükkel, hanem színvilágukkal és horizontálisan elnyújtott formátumukkal is. Hasonló művészettörténeti kapcsolódás a Majális parafrázis, mely meg is nevezi Szinyei Merse Pál festményét, amely előtt ezzel a természetben „feloldott” vázlatszerű átirattal tiszteleg.
Mégis felidéződik az idő a természet/táj tengelyen mozogva, méghozzá a táj- és természetábrázolás művészettörténeti kapcsolódásaiban. A nagy elődök közül néhányan – Claude Lorrain, Poussin vagy az impresszionisták, főként Pissarro vagy Monet – a tájat a költészet szintjére emelték. A XIX. század romantikus festői, elsősorban Turner képzeletét a természet féktelensége és a benne rejlő emberfeletti erő ragadta meg. Constable felismerte a fény változásának alapvető befolyását a világ képének alakulására. Új technikát dolgozott ki: festékfoltokkal ábrázolta a levegő vibrálását, amellyel megelőlegezte az impresszionisták közvetlen, gyors festési technikáját, módszerét.
Kései képein Monet egészen a gesztusfestészetig jutott el. Zaklatott ecsetjárású kompozícióval az impresszionisták jeles képviselője átvezet bennünket az expresszionista, sőt az absztrakt expresszionista festészethez, és szembesülünk azzal a ténnyel, hogy a művészettörténeti korszakokat leíró fogalmi kategóriák között nincsenek éles határok, s a művészet története egymásra épülő időszakok és stílusok összessége. Mert gondoljuk csak el, Monet pályaudvar-képei éppúgy nem létezhetnének Turner festményei nélkül, mint Pollock festészete Monet tavirózsái és fűzfái nélkül. Ebbe a láncolatba kapcsolhatók Bíró Sándor képei is. A természetábrázolás összefogott formába rendezésének képessége attól is függ, hogy az ember mennyire ura a környezetének. Bíró Sándor nemcsak alaposan megfigyelte a természet erőit (a vihart, az örvénylő vizet), hanem azzal, hogy megfesti képein a tünékeny, folyton változó elemeket, úrrá is lesz a tomboló természeti jelenségeken. Egyfajta mágia ez, a művészet legősibb motivációi kelnek életre. Megfigyelés, azonosulás, ábrázolás, átemelés. A tájak színes foltokká szublimálódnak és metafizikus térré változnak a festő ecsetvonásai által.
Képeinek valódi főszereplői a színek és a fények, illetve a levegő, a légkör érzetének megragadása. Egymáson átsejlő festékrétegekből alakulnak a kompozíciók, amelyek különböző évszakok, helyek atmoszféráját is megidézik. Egyfajta vizuális szinesztézia részesei lehetünk Bíró Sándor festményei által. Érezni lehet a levegőt, a hangokat, az ízeket. A Mediterrán partok levegőjének tengertől sós, és a dús növényzettől egyszerre édeskés ízét is. A forró kövezetre loccsanó víz párája délibábot vetít a levegőbe a víz és az örökzöldekkel borított vagy homokos szárazföld találkozásánál. Érezzük a fagyos téli pára perzselő, maró tőrdöféseit (Hideg fény), a hó, a jég ropogását (Hibernáció). De a hideg kékek mellett mindig kikandikál egy-egy vöröses-ibolyás réteg, vagy felragyog egy melegebb sárgás folt. A különböző árnyalatok egymáson átderengve, egymáson elcsúsztatott rétegekben mozdulnak el. A málló kopottas festékrétegek alól kilátszik egy lazúrosabb vagy nyersebb, karcos faktúra. Máskor régészeti ásatások egymásra rakódó emlékhalmai vagy földtani jelenségek elmozduló rétegei juthatnak eszünkbe (Erózió). Itt ismét az időtengely mentén vagyunk: a képek megidézik, ahogy az időrétegek felfeslenek, akár egy szövet. Ugyanakkor rámutatnak arra is, hogy a rombolásként látott és felfogott felületi hatások egyben keletkező mikroorganizmusok életterei. Ezáltal egyszerre a keletkezés és az elmúlás követei.
Bíró Sándor képein a táj minden esendősége, sérülékenysége, pusztulása ellenére rendkívül átgondoltan kiragadott darabja a végtelen természetnek, amelyet a festő által használt színek és fényhatások fennkölt harmóniába rendeznek, miközben a megjelenített szegmensek a minden irányba való folytathatóság érzetét keltik. Mi tehát a titok? Mi Bíró Sándor festészetének titka? Egészen egyszerű, de igazán szép: az igazi zöld és az igazi kék.
Bíró Sándor Igazi zöld és igazi kék című kiállítása május 2-ig látható a Klebelsberg Kultúrkúriában (1028 Budapest, Templom utca 2.).
