A címet Remarque-tól vettem kölcsön. Vele akartam kezdeni, de másként alakult.

Egy rokonom rám szólt, mikor észrevette kezemben Jünger könyvét, az Acélzivatarban címűt: „Tudod, hogy ő a legvitatottabb német író.” Honnan veszed? „Az internetről.” Úgy koppantotta le a szót, ahogy árveréseken szokás, ami után már nincs vita.

Az íróra egyébként tényleg ráakasztották a jelzőt. Valóban ő a legvitatottabb? Marhaság. Vagy mégsem az? Ma is vannak, akik egész életműveket bélyegezhetnek meg stemplivel a kezükben?

A német olvasónak nincsenek ilyen kérdései. Maga döntheti el, Jünger-e a legvitatottabb, amennyiben ez még mindig kérdés. Munkái ott vannak a boltokban, a könyvtárakban, a lemezeken, láthatja, hallhatja, olvashatja őket, nem kell ködöt szurkálnia.

A magyar olvasónak bezzeg kellett. Évtizedekig elzártak előle írókat, filozófusokat, olyannyira el, hogy Jünger neve a Magyar Nagylexikonnak még a pótkötetében sem szerepel.

De hát ki ez az író? Kire jelentett oly hosszú időn át veszélyt?

Élt már a XIX. században, a XX-at két év híján végigélte, esetében ez százhárom év, ám ennyi sem volt elég, hogy megtudjuk, miért tiltottak el minket ettől a fordulatos életű némettől?

Jüngert már rég eltemették, mikor 2004-ben végre lefordította könyvét egy kiadó. A márvány­szirteken, hatvanöt évvel késte le a német kiadást, az I. világháborúról írt könyve, az Acélzivatarban, kilencvennéggyel.

Nem mindenhol ásítozik ez a fajta restség. A románok kilenc könyvét fordították le, az oroszok csaknem húszat, úgy látszik, arrafelé az olvasót hamarabb nagykorúsítják. Rábízzák, mit olvas és mit nem.

Az ellenkezője nagy csúfság. Volt benne már részünk: Handke a tanú rá. 2019-ben kapott Nobel-díjat, és akkor derült ki, hogy 1990 óta semmi nem jelent meg tőle magyarul.

De maradjunk Jüngernél.

Heidelbergben született 1895-ben, apja módos gyógy­szerész, és csaknem elájul, amikor Ernst fia érettségi előtt megszökik otthonról, és beáll az idegenlégióba. Sovány, de szemében láng lobog. Ilyen ember kell nekünk, mondják a franciák, csakhogy a gyakorlótéren kiderül, nem bírja a tempót. Annyira nem, hogy üzen apjának, váltsa ki, kerül, amibe kerül.

Nem került sokba. Az okos patikus kideríti: a kiskorúak ingyen hazavihetők. Viszi is. Azt hiszi, a légió egy életre megutáltatta fiával az egyenruhát. Tévedett.

Pár hónap múlva trombitazaj – 1914-ben fújják –, s mikor jön a hír, háború lesz, Ernst Jüngernek ismét átforrósodik a homloka. Leteszi a hadi érettségit, és indul a frontra. Önkéntesként egy hannoveri ezredbe sorozzák.

A sorozóbizottság elé özönlenek a lelkes harcfiak, de egy sincs olyan, mint a mi emberünk. Tarisznyája noteszekkel, tollakkal van tele, és amikor az őrmester rárivall, mire a sok irodaholmi, „harctérre puskával szokás indulni, junger Mann”, a fiatalember kihúzza magát és büszkén feleli: „Mindent föl fogok jegyezni, ami egy háborúban fontos.”

Föl is jegyzi, a bajtársak nem győznek ámulni. És nemcsak ír. Bátor katona, egy rohamban szerzett tüdőlövés után maga a tábornok küldi az értesítést: megkapja a Pour Le Mérite-et, ez a legmagasabb porosz katonai kitüntetés.

A noteszek megtelnek, a háborúnak vége, indul haza, hogy könyvet írjon jegyzeteiből. 1920-ban készül el vele, kiadásához apja adja a pénzt. Boltokba kerül, veszik, olvassák, mégsem tud dönteni, író legyen-e, vagy katona maradjon?

De hát miért is sietne? Huszonöt éves sincs. Beiratkozik a lipcsei egyetemre, de marad az egyenruha is.

S itt meg kell állnunk, ugyanis egy másik ifjú toppan elénk. Ő is könyvet szeretne írni a háborúról, de komoly hátránnyal indul: hamar megsebesül. 1917 júniusában kerül a frontra, és alig pár hét múlva, július 31-én testét srapnelszilánkok spriccelik tele. Katonai kórházba kerül, és a háború végéig ott is marad.

Mivel töltötte az időt? Bajtársait kérdezgette harci élményeikről – neki nem voltak ilyen élményei.

Azt hinnénk, ezért haladt lassan, de nem.

A fiatalember gyakorlatiasan fogott bele.

A Der Spiegel 1952. évi második számában olvasható, mit jelentett ez. A lap szerzői föllebbentették a függönyt, ami a Remarque-titkokat takarta. Csudára érdekelte őket, mit csinált az író a háborút követően.

Először pár hónap stúdium után vizsgát tett, s tanító lett egy falusi iskolában. De mert haszna ebből se diákjainak, se neki nem származott, sírköveket kezdett árulni. Jól ment. A háborúnak rengeteg halottja volt, és kezdték rendbe tenni a temetőket.

Igen, de ráébredt, hogy az írósághoz más is kéne. Például egy formás névjegy. Ami nélkül képtelenség kellő hatással fontos helyekre bejutni. Jó, jó, de mi kerüljön arra a névjegyre? Nem gond.

A weimari köztársaság idején mindenhez hozzájuthatott az ember, ha volt a zsebében 500 birodalmi márka, és Remarque zsebében volt annyi.

Legjobb befektetésnek azt látta, ha bárói címet vásárol. S mert a báróságnak jobb csengése van, ha nevét, az eredeti Kramert – ami kissé zsidósan cseng –, „franciásítja”. Névjegyére így került, hogy ő Erich Maria Remarque, Buchwald bárója, mellette egy aranyszínnel nyomott korona – kívánhat az ember többet?

/1952 Erich Maria Remarque Forrás: Wikimédia Commons/

Eddig minden remekül ment, egy interjúban megmagyarázta a nevében szereplő Maria jelentését is – „Rainer Maria Rilke iránti tiszteletből viselem”, mondta – ám a Der Spiegel nyughatatlan szerkesztői kiderítették: a mamát hívták Mariának. Neki szólt a tisztelet azon a névjegyen.

Megvoltak a kellékek, csak a siker hiányzott. Az irodalmi siker, és annak titkát legjobb lesz attól ellesni, aki a háború elejétől ott volt a harcok sűrűjében.

Hogy volt-e ilyen? Már hogyne lett volna.

Megvásárolja Jünger 1920-ban kiadott frontregényét. Elolvassa, jóindulatú recenziót ír róla egy regionális lapba, és közben egy háborús naplót lapozgat. Nem az övét, neki nincs ilyenje.

Amit magáénak mondott, elesett bajtársa zubbonyából kotorta ki. „Így megy ez”, írta háborús könyvében Kurt Vonnegut, és ha őt emlegetjük, következhetne Amerika is, de még várjunk.

Ne tévesszük szem elől Jüngert.

Ő sem volt akkortájt tétlen.

Az Acélzivatarban már megjelent, követte nemsokára egy másik opus. Elküldi dedikálva Hitlernek, hátha fölfigyel rá. Találkozót beszélnek meg telefonon, de a Führer végül is lemondja. Jünger utóbb nagyon örül, hogy sem akkor, sem utóbb nem találkozott vele személyesen.

Vacillál, toporog, keresi a helyét. Élettant és filozófiát hallgat a lipcsei egyetemen, politikai írásainak hatására hívják, lépjen be a náci pártba. Nem lép. Maga Goebbels üzeni, hogy helyet adnak számára a Reichstagban – köszöni, de nem. Egyik írását közli a Völkischer Beobachter, de mikor hozzájárulása nélkül ugyanez a lap idéz egyik esszéjéből, tiltakozik.

Politikai vénája egyelőre erősebb az irodalminál, de amikor látja Hitler előretörését, kezd távolodni tőle. Megjelenik kisregénye, A márványszirteken, és ez már csaknem nyílt szembefordulás.

1939-ben történik mindez, s nem volna jó, ha megfeledkeznénk egy másik szerzőről és egy másik regényről. Hét évvel előbb készül el vele írója, Louis-Ferdinand Céline, a francia orvos, aki ugyanúgy önkéntesként vonul be 1914-ben, s szakasztott olyan borzalmakat él át a lövészárokban, mint Jünger a túloldalon, hatása mégis más. Könyve – Utazás az éjszaka mélyére – szinte torkon ragadja az olvasót. Érzi, hogy ehhez hasonlóval még nem találkozott, és tényleg nem.

/Louis-Ferdinand Céline, 1932 Forrás: Agence De Presse Meurisse/

Ő a harmadik emberünk, aki utóbb goromba pamfleteket írt a zsidókról, és a háború végén menekülnie kell Franciaországból. Menti a bőrét, írótársai mégis az egekbe emelték már életében. Mint a zsidó Philip Roth: „Rendkívül nagy író. Még ha antiszemitizmusa Céline-t, az embert aljassá és elviselhetetlenné teszi is. Amikor olvasom, fel kell függesztenem zsidó tudatomat, de felfüggesztem, mert az anti­szemitizmus nincs benne regényeinek szívében. Céline: a nagy felszabadító. A hangja engem szólít, ellenállhatatlanul.” Céline eredeti neve Destouches volt. 1894-ben született, egy évvel volt fiatalabb Jüngernél, néggyel Remarque-nál.

Ők voltak az elveszett nemzedék.

Remarque a hazáját is elvesztette. 1932-ben megjelent a Nyugaton a helyzet változatlan, ám a könyv hiába lett remek bestseller, a náciknak nem tetszett. Annyira nem, hogy a többi könyvét is máglyára hányták. Hazafiatlanok, mondták. Svájcba menekül, honoráriumaiból megveszi a Lago Maggiore partján a festő Böcklin házát, majd átmegy Amerikába. Híres könyvéből filmet forgatnak, óriási pénzeket kap.

Marlene Dietrich lesz a szeretője, ám eközben a nácik odahaza megfosztják állampolgárságától. 1940-ben vagyunk, Remarque a New York Herald reggeli számában olvassa, hogy bevonultak Párizsba a győztes német hadak. Arról már nem ír a lap, hogy veri a trappot a főváros macskakövein egy Wehrmacht század, előttük egykori példaképe, a negyvenévesen behívott Jünger lóháton és kivont karddal.

A százados szeretne a Ritz előtt leszállni lováról, annak van a legjobb híre és a legjobb konyhája – ám ő nem tudja, amit mi igen, hogy érkezésének idején költöztetik ki Coco Chanelt: a divatot meghatározó mademoiselle-t – kell a hely a vezérkar embereinek.

Semmi kétség, azokban a napokban visszájára fordult minden.

Jüngernek be kell érnie a Hotel Majestic-kel, ott lesz az irodája. Kipakol, üzen francia barátaiért, s Cocteau, Montherlant, Céline, Braque meg is jelennek hamarosan.

Hogyan is írta zseniális regényében Céline?

„Úgy látszik, az érdekes dolgok mindig a háttérben zajlanak. Az emberiség valódi történetéről úgyszólván semmit sem tudunk.”

Igaza lehet?

Igen.