A valóság nem egyszerűen az, ami közvetlenül elénk tárul, hanem az, amit képesek vagyunk értelmezni és összeilleszteni abból, amit érzékelünk. Amikor a valóságról beszélünk, hajlamosak vagyunk valami egységesre, stabilra gondolni, valamire, ami készen van, amihez viszonyulhatunk. És mégis, ha közelebbről megvizsgáljuk a saját tapasztalatainkat, azt látjuk, hogy a valóságélményünk sokkal inkább hasonlít egymásba csúszó képekből álló sorozatra, mintsem egyetlen összefüggő képre. Inkább szekvenciákban létezik: pillanatok, emlékek, érzékelések finom elmozdulásaiban.
Nem véletlen, hogy Góra Orsolya ezt kiállításcímet választotta. Az ő értelmezésében a szekvencia nem csupán vizuális jelenség, hanem zenei természetű is egyben: ismétlődés és eltérés, ritmus és dinamizmus jellemzi. A színek egymásra épülése, kapcsolódása nem statikus, hanem időbeli folyamat, amelyben minden réteg módosítja a következőt. Ahogyan ő maga fogalmaz, a szín egyszerre képzeletbeli és nagyon is valóságos: nem tartozik a tárgyi világhoz, mégis azon keresztül válik megtapasztalhatóvá.
Ez a gondolat mélyen kapcsolódik Arisztotelész felismeréséhez, miszerint a színek ott születnek, ahol a fény és a sötétség találkozik. Goethe színelmélete is hasonló felfogást közvetít, mely szerint a világ e két pólus között lüktet, és ez a feszültség nem csak elméleti állítás marad, hanem szinte fizikailag érzékelhetővé válik a festményeken. Amit belül hordozunk, azt látjuk kívül – és amit kívül látunk, az visszahat arra, ami bennünk van. Kölcsönös folyamat ez.
Goethe szerint a színek az alapvető természeti jelenségek között különösen hangsúlyos szerepet töltenek be. Közvetlen hatással vannak az érzelmi állapotunkra, függetlenül attól, hogy milyen anyag vagy forma hordozza őket. Éppen ezért, amikor a művészet egyik alkotóelemeként tekintünk rájuk, képesek a legmagasabb esztétikai minőségek közvetítésére is. Az emberek ösztönösen vonzódnak a színekhez: a szem számára ugyanolyan nélkülözhetetlenek, mint maga a fény. Elég felidézni azt a pillanatot, amikor egy borongós napon a napfény áttör a felhőkön, és egy tájrészlet hirtelen életre kel a színek által – ez az élmény szinte azonnali örömérzetet kelt bennünk.
A lélektan felől nézve Sigmund Freud felhívja a figyelmünket arra, hogy minden észlelésünk rétegzett: a jelen pillanatában mindig ott munkál a múlt, a tudattalan, az elfojtott tartalmak világa. Ez a rétegzettség különösen érzékenyen jelenik meg a Meddig létezik vajon a lezáratlan múlt? című munkákban, amelyek szinte emléktöredékként működnek. Nem teljes képek, hanem felvillanások, amelyekben az élmény nem zárul le, hanem tovább hat.
Carl Gustav Jung gondolatai szerint a képek nemcsak személyes, hanem kollektív tartalmakat is hordoznak, archetípusokat, amelyek ismerőssé teszik a látszólag absztrakt formákat is. Innen nézve a Amikor a horizont pereméhez érünk című mű nem egy konkrét táj, hanem egy belső határélmény képévé válik: azzá a ponttá, ahol a látás és a bizonyosság megszűnik. Jung egyik gondolata szerint az, aki kifelé néz, álmodik; aki befelé néz, felébred. Ebben az értelemben ezek a képek nem kifelé vezetnek, hanem befelé.
Henri Bergson szerint az idő nem darabokból áll, hanem folyamatos belső áramlásként fogható fel. Talán ezért hatnak ezek a művek úgy, mintha nem pillanatokat, hanem időfolyamokat látnánk – mintha maga az idő lenne a vászonra festve. Pablo Picasso és Umberto Boccioni már korábban felbontották az egységes látványt, míg Eadweard Muybridge megmutatta, hogy a mozgás valójában képek sorozata. Itt azonban nem pusztán a forma vagy a mozgás esik szét, hanem maga a valóságérzet válik bizonytalanná. A Mi van a szingularitás túloldalán? című képek ennek a határnak a vizuális megfelelői: olyan pontok, ahol a megértés megszakad, és átadja helyét a kérdésnek.
Góra Orsolya művészetében kiemelkedő szerepet kapnak a képcímek. Hiszen a cím nem pusztán azonosít, hanem megnyit egy értelmezési teret is, ezzel egyfajta párhuzamos gondolati szekvenciát hozva létre a képek mellett. Ezen a kiállításon a címek nem csupán kiegészítik a műveket, hanem velük együtt működnek, sőt, kérdésként meg is szólítják a nézőt.
Több párhuzama van a magyar és nemzetközi művészettörténetben is annak a címadási gyakorlatnak, amelyben a cím nem pusztán azonosító szerepű, hanem filozófiai vagy egzisztenciális kérdésként működik. A konceptuális művészetben Joseph Kosuth és On Kawara, a szürrealizmusban René Magritte és Salvador Dalí, míg a magyar neoavantgárdban Erdély Miklós, Lakner László és ef Zámbó István munkássága mutat hasonló törekvéseket, vagyis a nyelv és a kép viszonyának felbontását, a valóság és képzelet határainak megkérdőjelezését, valamint a művet mint gondolati folyamatot bemutató felfogását. Ebbe a hagyományba illeszkednek azok a címek is, amelyek kérdés formájában a valóság, az emlékezet és a láthatatlan világ határait vizsgálják, így a mű nem lezárt jelentést hordoz, hanem nyitott gondolati térként működik.
„Hol foszlik szerte az objektív valóság?” vagy „Látható-e a láthatatlan, ha elég tág az ablak?” – ezek a kérdések már nemcsak a képekre, hanem a saját észlelésünkre is vonatkoznak, akarva-akaratlanul is mélyebb gondolatfolyamot indítva el bennünk.
Egyik fontos kiindulópontja a sorozatnak a Pilisben található Tündérkapu; egy különös sziklaboltozat, amelyen keresztül az ég válik láthatóvá. Ahogy az alkotó is megfogalmazza: ez olyan hely, ahol mindenki ugyanazt látja, mégis mindenki mást ért meg belőle. Ez az élmény különösen erősen jelenik meg a Milyen különös a csend a kapun túl című képekben, ahol a látvány szinte háttérbe húzódik, és a csend válik a tapasztalat lényegévé.
A képpárok gondolata szintén ezt a szekvencialitást erősíti. Az egymással párhuzamosan induló, majd eltérő irányba fejlődő képek az emberi életutak metaforáivá válnak. A Vajon a várakozás az egyetlen valódi létezés? vagy A lélek nem választ utat, hanem úttá válik című munkák nemcsak gondolati, hanem szerkezeti értelemben is ezt a párhuzamosságot és elválást hordozzák.
Ez a kiállítás nem azt mutatja meg, hogy mi a valóság, hanem azt, hogy hogyan jön létre. Rétegről rétegre, képről képre, szekvenciáról szekvenciára. Vajon mindannyian ugyanazt látjuk, vagy inkább a saját valóságunk képsorait rendezzük egésszé? Talán ez a legfontosabb kérdés, amelyet magunkkal vihetünk ma innen. Góra Orsolya kiállítása bebizonyítja, hogy a valóság nem kész világ, hanem folyamatosan kirajzolódó képsor, amelyet mindannyian újra és újra elkezdünk látni.
Képek a művész jóvoltából, engedélyével.
