Figyelj, tényleg nem vagy egyedül!

 

Író és mentálhigiénés szakember vagyok, így mikor megtudtam, hogy a Budapest Art Book Fair 2018-as kiállításának egyik egyedi könyvtárgya az alkotó grafikusi diplomamunkája, melynek célja saját pánikbetegségének leginkább képzőművészeti és – ugyan kisebb, de egyáltalán nem elhanyagolható mértékben – irodalmi eszközökkel történő bemutatása, „kirakása”, nagy levegőt kellett vennem, és sok idő telt el, mire ki mertem engedni a tüdőmből.

 

Rengeteg kérdés merült fel bennem ösztönösen. Egyszerre éreztem izgalmat és kihívást, veszélyt és kíváncsiságot, utóbbit leginkább azért, mert a Zsibbadás – mindenféle túlzás nélkül – hatalmas személyes tétekkel operál, hisz értelmezhető egyfajta naplóként, terápiás dokumentációként is, az pedig, hogy milyen eredménnyel végződik, ha az ember egy ilyen érzékeny témában „szólal” meg, félelmetesen kétesélyes.

 

Mikor pályájuk elején járó prózaírókkal először leülök műhelyvezetőként, mindig (és nem is csak egyszer) ki kell emelni, mi a különbség az elbeszélő én és a szerző személye között (akkor is, ha mindezt unásig hallgatta egyetemi tanulmányai során). Hogy milyen témákat érdemes elkerülni (például az univerzális, a túlzottan intim, személyes, vallomás jellegű dolgokat), hisz nehéz úgy szólni ezek kapcsán, hogy az valóban tartalommal, súllyal bírjon, művészeti alkotásként „érvényes” legyen (ne csak a nagymama mondja: Milyen szép ez, gyermekem!). És persze ott van még az is, hogy nem a legszerencsésebb dolog kiszolgáltatni magunkat, leengedett kézzel kiállni a csatatér közepére, különösen, ha saját sebezhetőségünket helyezzük a középpontba. És akkor itt ez a srác, aki pontosan ezt akarja. Ismerkedik a betegségével, figyeli, kutatja a saját határait, melyek gyakran és radikális módon változnak, szorítják kérlelhetetlenül egyre szűkebb keretek közé. Nemcsak bemutatja, hanem dolgozni is kezd a betegséggel járó kívülállóságával, meg nem értettségével, az önmagával szembeni elidegenedéssel, magánnyal, saját látszólagos tehetetlenségével. Talán furcsa, ha azt mondom, a Zsibbadás mégsem összetöri, hanem felszabadítja a befogadót, aminél nagyobb dolgot kívánni sem lehet egy ilyen kötet kapcsán.

 

Hosszú út vezet az első tünetektől az értetlenségen, a szégyenen és a dühön keresztül a diagnózisig, onnan pedig a gyógyulás felé vezető úton megtett első lépésekig. És akkor még mindig csak ott tartunk, hogy a fejünk egy rövid időre a víz fölé emelkedik. Miklós pedig megfigyel, elemez, dokumentál. Sok-sok vizualitás, plakátszerű oldalak, kollázsok, roncsolt, összefirkált lapok „veszik fel” az arányokat tekintve lényegesen kevesebb szöveget, mégsem nyelik el azt, mégsem fojt meg mindent a látvány, sokkal inkább megtart, megágyaz, kiemel. Intim térbe vezet a könyv, ez az intimitás pedig egyáltalán nem zavaró, sőt: kifejezetten szükséges, és ami a legfontosabb: biztonságot ad.

 

A szerző célja kezdettől az volt, hogy ne csak róla, ne csak saját pánikbetegségéről szóljon ez a könyv, hanem jóval tágabban váljon értelmezhetővé. Ez a kötet pedig valóban elkísér, akár pánikbeteg vagy, akár pánikbeteg él a környezetedben, vagy egyszerűen csak nem rendelkezel ismerettel arról, mi is ez az egész, milyen lehet át-, illetve megélni. A Zsibbadás egyszerre enged betekintést egy pánikbetegséggel élő, rendkívül önreflexív és kreatív ember szorongással teli világába és mindennapi életébe, küzdelmébe, és ad nagyon is objektív, szakmai szempontból pontos leírást, prezentációt arról, mit lehet, kell, fontos tudnunk erről a szorongásos zavarról. A saját mikrotörténetek, hétköznapi pillanatképek, személyes megélések ugyanis remek arányérzékkel egészülnek ki a strukturált és a szükségesnél semmivel sem több és közérhető tudományos ismeretekkel (nem véletlen, hogy a Semmelweis Kiadó gondozásában jelent meg).

 

Majdnem két év telt aközött, hogy azt a bizonyos első és egyedi művészkönyvet megpillantottam, és aközött, hogy egy nagy példányszámban kiadható, egyidejűleg magas irodalmi értékkel és a művészkönyvek minden jegyét magán viselő, hiánypótló kötetet vehettem a kezembe, amely érzékenyítésre és ismeretterjesztésre egyaránt alkalmas. Különösen izgalmas volt látni, miközben a szövegeken dolgoztunk, hogy az alkotás és újraalkotás folyamatával párhuzamosan Miklós maga miként formálódott, hogyan változott a betegségével való kapcsolata. Ő és ez a nagyszerű könyv az élő példa arra, hogy nem vagyunk egyedül, hogy érdemes küzdeni. Hogy minden polcon ott lenne a helye? Ehelyett inkább azt mondom, jó lenne minden kézbe eljutnia.