Affinitás mint örökség
Emeletnyi méretben magasodnak a dobozokba rendezett rajzok, papírhengerbe csavart festmények és ötleteket sorjázó jegyzetfüzetek. Stohl Alíz vizuális közlésvágya megállíthatatlan. Olyan közegben nőtt fel, ahol a kétkezi alkotásból nap mint nap valami marandó született. Számára az asztalos- és bádogosműhely lenyűgöző, olyan csodakamra, melyben minden eszköz rendelkezésére áll ahhoz, hogy formába öntse gondolatait, hogy teremtsen. Mára képeiben is tematizálta a műterem végtelen lehetőségeket biztosító közegét, ahol az alkotói szabadságot megélve bármi létrejöhet.
Eredendően érezte, hogy képekkel van dolga, de karakteréhez a tanítás is közel állt. A művészképzés mellett magyar és rajztanári végzettséget is szerzett. Számára a képiség a legfontosabb, de az irodalom területén is megtalálta a vizuális lehetőségeket, például a karakter- és történetmesélést. Meghatározó személy volt tanulmányai során Borgó György Csaba, aki a művészképzés során olyan magasra emelte a lécet, amit ma is próbál megugrani. Ő nyitotta meg számára a nagybetűs képzőművészet ajtaját.
Tehát a két út az alkotás és a pedagógia között összefonódott, amit aztán párhuzamossá kellett alakítania.
„Hét évig mutatványosként zsonglőrködtem azzal, hogy a tanításban és az alkotásban is hiteles legyek. Mert a diákoknak is meg akartam adni mindent, de az alkotásból jottányit sem tudok engedni. Nem tudom elhazudni, hogy én alkotni szeretnék.”
Inspirációhiánytól soha nem szenvedett, hatalmas energiákat érez magában. Sőt, komoly koncentráltságra van szüksége ahhoz, hogy tobzódó, burjánzó gondolatait rendszerezze. A gondolataiból kipattanó, majd összetalálkozó motívumokat, a magunknak helyet követelő képelemeket és a hozzájuk kapcsolódó élményanyagot érzelmi töltettel szintetizálja.
Intenzív alkotói temperamentumának fenntartása miatt egyszerre több szálat indít el, egyszerre több képen dolgozik, bár ez ellen sokáig hadakozott. Nagy léptékben csak indokoltan szeret dolgozni, mert érzi az alkotás felelősségét. Fontos, hogy minden képi szegmensben releváns tartalom jelenjen meg, és hogy sok elem helyet kapjon a kompozícióban. A kis képek intimitása viszont lehetővé teszi, hogy próbára tegye bennük bátorságát, hogy azután nagyobb dimenzióba léphessen tovább belőlük.
Szívesen használ fel újra régi textilanyagokat, melyek patinája műveinek szerves részévé válik.
Legszubjektívebb döntése a művésznek, hogy tapasztalati és érzelmi élményeiből melyikéből válik képépítő elem. Figyelme azokat a pillanatokat ragadja meg, melyek tágabb önértelmezési folyamatot tesznek világossá.
Az emlékezést aktív tevékenységnek tartja, és nem zárja ki a korábbi rossz tapasztalatok megóvását sem. Sőt, a történetek folyamatát is megőrzi, mert segíti a megértés rekonstrukcióját. Évtizedek távolságából pedig már perspektívája van a megéléseknek. Az emlékek feltárása során mintegy a létbe avató pillanatok egyensúlyállapotait pillanthatjuk meg. E a mozdulatlan jeleneteken át, mintegy statikus rendállapotok kulisszái tárhatók fel. Az ember emlékezik, mert ösztönösen bevési a fontosat. Mintha megsejtené, hogy olyan szintézisekkel érintkezik, amelyek önmagukba sűrítik a világ alapvetéseit. Univerzális és egy benne lüktető személyes mitológia kárpitjai. Az ezekbe való lehatolás talán a legtermészetesebb út a lét faggatásához.
Stohl Alíz képalkotásának része az asszociációs folyamat. A kompozíciók végkimenetele azonban soha nem eldöntött. Szintetizáción alapuló koncepciótól elindulva a művész a feltárulandó alapigazsághoz vezető utat keresi. Szertartásként tekint a folyamatra, amelyhez minden rendelkezésére álló eszközt és legjobb tudását használja fel.
A hangulati dimenzió minden kép esetében fontos, mivel a valóságot sajátos rétegeken keresztül értelmezzük, melyeknek egyik hangsúlyos szelete az emóciók világa. Az ember legelemibb tapasztalata az érzéseinek megélése. A művész pedig ezt hivatott közvetíteni!
