Haris László tárlatvezetése a Fotóművészeti Szalonon.
Az első Fotóművészeti Nemzeti Szalon létrejöttét minden bizonnyal felfokozott izgalom, várakozás előzte meg. Hasonlóképpen történt ez most, öt év után, e második alkalommal is?
A Covid jelentős izgalmat generált a társadalomban. A járvánnyal és a bezártsággal kapcsolatos problémák közepette nem mondhatni, hogy a Műcsarnokban készülődő, immár másodjára megrendezett Fotóművészeti Nemzeti Szalon állt volna az általános érdeklődés középpontjában. Noha, de egyben természetesen a szalon kurátorai és a Műcsarnok munkatársai számára igencsak izgalmas kihívást jelentett folytatni, és ha lehet, továbbfejleszteni, még magasabbra emelni e szakmai szalon színvonalát – az öt évvel korábbi első, jelentős sikert kiváltó, úttörő kezdeményezés után.
A nyilvánvaló, körülálló tényeken kívül: mennyiben más – ha az – ez a mostani tárlat a megelőzőhöz képest?
A rendszeresen, ötévenként megjelenő művészeti szalonok lényege a megújulás. Ezek a kiállítások minden alkalommal az előző öt év alatt alkotott művekből azokat mutatják be, amelyeket maguk az alkotók a legfontosabbnak tartanak saját műveik közül. Azaz, nem egy kiválasztott kurátor gyűjti össze az általa fontosnak vagy jelentősnek tartott képeket-műveket, hanem a művészek. Ennek az alapelvnek a következménye a fotóművészeti szalon két lényeges, talán legfontosabb tulajdonsága. Az egyik az, hogy a szalon látványa korántsem tükröz egységes stílust, nem egyetlen gondolat köré fonódik. Éppen ellenkezőleg: a kiállított anyag rendkívül vegyes, divatos kifejezéssel élve meglehetősen sokszínű, tematikai és technikai értelemben egyaránt többféle árnyalatot hordoz. A szalon másik lényeges tulajdonsága abban rejlik, hogy alkalmat és lehetőséget nyújt arra, hogy csaknem a teljesség igényével mérjük fel: mivel foglalkoznak egy művészeti ág művelői ebben az országban. Más szóval a fotószalon egyfajta szakmai seregszemle, amely hasznos és termékeny lehetőséget teremt a szakmabelieknek, mivel összejöhetnek a nagyon különböző területen dolgozó művészek, hogy megismerjék, megbeszéljék problémáikat. Különösen hasznos a szalon típusú kiállítás a széles nagyközönség számára is, a laikus érdeklődőknek, mert ilyen jellegű tárlaton minden néző megtalálhatja az érdeklődésének, műveltségének megfelelő műveket. Folyamatosan visszatérő tapasztalat, hogy a művészeti szalonok látogatottsága rendkívül magas. Természetesen minden egyes szalonkiállítás más, mint a megelőző. Így a 2026-os fotóművészeti szalon is minden bizonnyal más lesz, mint az idei.
balra: Károly Sándor Áron: Gun Works, 2018, jobbra: Mészáros László: Asztaltársaság, 2016
Ha a két kurátor a műalkotás két oldalán áll, az már önmagában előny, mert közelről látják és szakmájukból eredően jól ismerik az egyik oldalt, ugyanakkor átlátnak a túlsóra is.
Az együttes rendezői munkát bizonyára segítette, jótékonyan befolyásolta, az egymás iránti bizalmat megalapozta az a tény, hogy együttműködésük nem előzmény nélkül való, hiszen Haris László Részletekben az egész címmel tavaly megjelent életműkötetének szerzője éppen Bán András volt.
Így van, ám eredményes együttműködésünk szempontjából fontosabb, hogy kapcsolatunk több mint negyven évre tekint vissza. Négy évtizede ismerjük és becsüljük egymás munkásságát. A művészetről általában és különösen a fotográfiáról igencsak hasonló a véleményünk, ahogy az emberi élet értelmét és a tisztességes munka értékét is hasonlóan látjuk. Így talán nem meglepő, hogy a nyolc hónapos munka során problémák nélkül tudtuk egymást segíteni, kiegészíteni. Amikor február elején két hétig kórházban voltam, közben a szalon tervezésének munkálatai nem állhattak le. Ebben az időszakban minden megbeszélést András bonyolított, de telefonon folyamatosan tartottuk a kapcsolatot, így közös munkánk semmiféle hátrányt nem szenvedett.
a X. teremben: Martinkó Márk, Schild Tamás, Ambrits Tamás, Dozvald János Gáti György és Misetics Mátyás művei
A Fény képei II. Fotóművészeti Nemzeti Szalon szervezésének első fontos lépése a résztvevők körének bővítése, a meghívottak névsorának összeállítása volt.
Természetesen meghívtuk az előző, 2016-os szalon fotóművész résztvevőit. Meghívtuk azokat is, akik az előző szalonra meghívást kaptak, de akkor valamilyen okból nemet mondtak. Szarka Klára, az előző szalon kurátora huszonegy fős listával segítette a munkánkat – tehetséges fiatal fotográfusokat ajánlott a figyelmünkbe. Segítségét ezúton is köszönöm.
Ezenkívül a szalon kurátora és társkurátora személyes javaslattal hívott meg művészeket. A meghívottaknak elküldött felkérő levélben biztosítottuk a leendő kiállítókat, hogy azt a művet várjuk a kiállításra, amelyet ő maga az elmúlt öt évben született legfontosabb művének tart. Meggyőződésünk, hogy a művészeti szalon akkor teljesíti hivatását, ha minden jelentős alkotó részt vesz rajta. Így tudják a szakértők felmérni a művészeti ág helyzetét, állapotát, és így tudja a szalont látogató nagyszámú laikus nézők mindegyike megtalálni a saját képzettségének, érdeklődésének megfelelő művészt és művet a kiállításon.
Szentes Zágon: Keleti blokk, 2020 és Bánhegyesy Antal: Orthodoxia, 2017
Fájlalja-e a nyitott rendszer ellenére is távol maradókat?
A távol maradók is többfélék, sokféle oka van annak, hogy nem jelennek meg a tárlaton. Például a többnyire idős mesterek, akik koruk vagy betegségük, esetleg egyéb problémáik miatt egy ideje nem dolgoznak – nem tudnak új művekkel jelentkezni, így nem vesznek részt a szalonon. Nekik jobbulást, alkotókedvük visszatértét és megújulását kívánom! Hiányoznak a szalonról. Mások valamilyen elvi ok alapján nem akarnak-kívánnak részt venni a tárlaton. Az „én be nem teszem a lábam a Műcsarnokba”, vagy a „nincs nekem arra szükségem” típusú megnyilvánulás, a meghívást ilyen indokkal elutasítók száma nem nagy. De akad köztük öt-hat jelentős művész, akik bizony hiányoznak, mert munkáik teljesebbé tennék a szalont, a magyar fotóművészet jelenlegi összképét. Hadd idézzem most név nélkül az egyik, hasonló hozzáállást tanúsító kollégának adott válaszomat, amely nem csupán neki, de mindannyiuknak szól: Jó… elhiszem, hogy úgy érzed, neked személyesen nincs szükséged a szalonra… De tudd, hogy a szalonnak, a kollégáknak és a tárlatlátogatóknak szükségük lenne rád, a részvételedre. Mert a te munkáddal teljesebb, pontosabb, hitelesebb lenne a szalon. Üzenem a nemet mondó kollégáknak: hiányoznak!
a X. teremben jobbra Szilágyi Lenke: A vágóhíd kerítése, 2020
A Fény képei – szól a tárlatcím, amely egyszerre hordoz valamilyen közvetlen evidenciára utalást, ugyanakkor, távolabb tekintve és éppen megfoghatatlansága révén valami titokzatosságot is rejt magában. Kinek köszönhető ez a cím, s mi mindent képvisel Önnek, mint a fotót művészi szinten gyakorlónak?
Az előkészítés során én javasoltam A Fény képei főcímet – a többiek pedig elfogadták. A címválasztás mögött meghúzódó szándék kettős természetű. Egyrészt valóban közvetlen evidenciát hordoz, a cím a legáltalánosabb megfogalmazása a fotográfiának, mely utal arra, hogy nemcsak fényképezőgéppel készült képeket várunk a szalonra, hanem bármilyen művet, amelynek létrehozásában főszerepet játszik a fény. Másrészt az általam választott cím a Fény ősi, misztikus jelentéséről sem feledkezik meg. A Fény a jót, az energiát, az erőt, az istenit jelenti, eleve pozitív és elfogadandó. Ezért is gondoltam, hogy A Fény képei megnevezés: éppen jó egy jó szándékú kiállítás címéül.
az Apszisban: Máté Bence: Csendélet, 2015
