Merengő, 1985

 

Nemcsak életkora, hanem a Szolnoki Művésztelepen töltött évek szempontjából nézve is kiemelkedik alkotótársai közül, ugyanis a Szolnoki Művésztelep több mint százhúsz éves történetének leghosszabb alkotói periódusa Fazekas Magdolna festőművész munkásságához köthető – minden korábbi ott alkotónál hosszabb időszakot tudhat magának: hatvanöt éve él és alkot a kolónián. Majd hét évtizedet felölelő munkássága során számos hazai és külföldi kiállításon szerepelt, évtizedekig jelen volt alkotásaival valamennyi jelentős hazai képzőművészeti seregszemlén. Az eddigi pályája során összesen huszonnyolc díjat elnyert alkotó szakmai elismerései közül a legfontosabbak az 1975-ben az I. Szolnoki Festészeti Triennálén elnyert fődíj, 2004-ben az Országos Tájfestészeti Biennálé Arany Diplomája, a 2013-ban megkapott Magyar Arany Érdemkereszt és a Munkácsy Mihály-díj (2020).

Alkonyi fények, é.n.

 

Az egykor zsinagógaként funkcionáló épület földszintjén negyvenhét táblakép látható, többségük olajjal vagy olajjal és pasztellel vászonra és farostlemezre készült alkotások, melyek – csakúgy, mint Fazekas Magdolna teljes életműve – konzekvensen két tematikai műfajba illeszkednek: portrék és tájábrázolások. Míg a portrék tiszta műfajiságot képviselnek, a tájképek korántsem vegytiszta tájábrázolások. Egész képmezőt betöltő, közeli vagy szinte azonos színtónusokból felépített képmezőinek tájelemei között ott rejlik a figura, legyen az dolgozó, alkotó vagy sejtelmesen rejtőzködő alak. A zsinagóga karzatán pedig szekciókra bontva összesen hetvenegy alkotás: főleg a korai, ötvenes évek elején, még főiskolás korában készített akt- és portrétanulmányok, valamint későbbi alkotói periódusainak papíralapú munkái: pályatársairól és családtagjairól készített portrék és mozdulattanulmányok, valamint portré- és tájakvarellek láthatók.

Somos Miklós, 1955

 

Hogy mit is jelenthet Fazekas Magdolna számára a természet és hogyan képeződik le művészetében, annak titkát gyermekkori felismerésekben és a műteremlakását körülvevő kert páratlan atmoszférájában kell keresni. Az 1933-ban Budapesten született festőművész a nyarakat dunántúli nagyszüleinél töltötte, melyet így örökít meg 2001-ben keletkezett visszaemlékezésében: Felhőtlen, boldog nyarakra emlékszem, melyeket egy dunántúli faluban, nagyszüleimnél töltöttem hosszú éveken keresztül. Ott, kisgyermekként fedeztem fel a természetet: a virágos mezőt, ahol sokat játszottunk, a kerteket, az állatokat. Számomra sok csodát rejtett magába, amely meghatározta életre szóló vonzódásomat, a szemlélődés, a rácsodálkozás képességét. (Szoboszlai Zsolt, Kertész Róbert [szerk.]: Szolnokiak Szolnokról. Vallomás- és interjúkötet. Szolnok, 2001. 61.)

Nyáresti csend, fények, é.n.

 

Huszonöt éves korában szerzett festőművész diplomát a Magyar Képzőművészeti Főiskolán Bencze László és Fónyi Géza osztályában. Még a diplomaszerzés évében, 1958-ban Szolnokra költözött, követvén az akkor már egy éve a Szolnoki Művésztelepen alkotó festőművész férjét, Meggyes Lászlót (1928–2003). A művészházaspár életművét meghatározta a természet szeretete, annak sajátos, meditatív hangulatú képekben realizáló leképezése. De nemcsak a természet ábrázolása, mely szorosan beilleszkedik az alföldi ábrázoló festészet hagyományaiba, hanem a Tisza és a Zagyva összefolyásánál tapasztalható különleges párás-ködös atmoszféra is rabul ejtette az alkotópárost. Körülvesz a természet. Az ablakból figyelem a kertet. Ezüstös hang jelez a ködös reggelben. Cinkék röpködnek mindenfelől – pillanatok alatt fölszedik a magot, amit az előbb kiszórtam. Jönnek minden reggel – amíg kitavaszodik. Öröm tölt el, munkához látok – vallja Fazekas Magdolna már idézett visszaemlékezésében.

Koraesti holdfényben, é.n.

 

A Szolnoki Művésztelep doyenne-jének hét évtizedet felölelő gazdag életművéből válogatást adó kiállítás valamennyi alkotása a teljességet és a harmóniát sugározza, úgy, ahogy ő a legmélyebb átéléssel és a természettel együtt lélegezve adja vissza szemlélői számára a táj lelkét, akár színek, ritmusok, akár metaforikusan elrejtett alakok által megfogalmazva. Természeti képeinek elemei ugyanazt a humánus attitűdöt és elmélyülést sugározzák, mint a portréi. Természetábrázolásai valójában belső tájak, mint ahogy portréi is belső portrék, lágy, pasztelles, visszafogott, mégis gazdag koloritjai pedig belső színek – az egész életmű állandó jellemzője a belső érzések érzékeny kivetülése a hordozóra, legyen az vászon, farost vagy papír.

Tavaszi kertben, é.n.

 

Fazekas Magdolna lecsendesített, kifinomult színharmóniákat felmutató, lágy zeneiséggel átitatott képköltészete napjaink felgyorsult világában a csendes elmélyülésre és a misztikum, a varázslat megélésére készteti a nézőt. A szemlélő pedig óhatatlanul maga is rácsodálkozik a látvány és a látomás közötti határvonalak sejtelmes elmosódásai nyomán felsejlő ragyogásra, mely nem más, mint az alkotó szellemi-lelki világának a pillanatnyi csoda megélésére invitáló kivetülése. Ez talán az egyik legfőbb üzenete a kiállításnak, mely a pályakezdet drámai feszültségeket és lírai finomságot egyaránt felmutató alkotásaitól a kiteljesedett festői világ legjelentősebb művein keresztül rajzolja meg a rendkívül hosszú, termékeny és következetes pálya ívét.

 

Arcok és tájak – Fazekas Magdolna Munkácsy Mihály-díjas festőművész jubileumi kiállítása július 30-ig tekinthető meg a Szolnoki Galériában (5000 Szolnok, Templom út 2.)