Ez a közösség, a Zuglói Kör, amely az Európai Iskola szellemiségét követte, nem csupán baráti társaság volt, hanem kollektív-önképző szellemi műhely, amely fáradhatatlanul kutatta a kapcsolatot az egyetemes avantgárddal és a megtagadott hazai hagyományokkal. Abban a korszakban tevékenykedtek, amikor az absztrakció még tiltott vagy tűrt kategóriának számított a szocialista kultúrpolitikában, így munkájuk egyszerre volt szakmai alapozás és morális ellenállás a hivatalos irányelvekkel szemben.

 

A Kör története 1956-ban vette kezdetét, amikor Molnár Sándor – akkor még festőhallgatóként – egy antikváriumban rátalált három, nevezetesen Kandinszkijról, Mondrianról és a kubizmusról szóló könyvre, amelyek arra ösztönözték, átértékelje addigi, főként impresszionista és posztimpresszionista alapokon nyugvó művészetfelfogását. Titokban, a főiskolai kötelezettségek mellett kezdett el kubista formateremtéssel és látványfelbontással kísérletezni, miközben módszeresen felkutatta a háttérbe szorított hazai absztrakt művészeket, többek között Jakovits Józsefet és Vajda Lajos hagyatékát.

 

Az 1958-ra már kiforrott társaság, amelynek magját Bak Imre, Deim Pál, Nádler István és Molnár Sándor alkotta, különleges, háromtényezős önképző módszert dolgozott ki a szellemi elmaradás behozására. Első feladatuk az információgyűjtés volt: a könyvtárak zárolt polcairól vagy a külföldről, kerülőutakon beszerzett folyóiratokat és könyveket közösen lefordították, majd házilag gépelt „fordítás-szamizdatként” terjesztették egymás számára. Ezek a szövegek, melyek között Kandinszkij elméleti írásai, Klee pedagógiai vázlatkönyve és Malevics traktátusai is szerepeltek, gyakran kijutottak a Körből, megsokszorozva az olvasótábort a korszak fiatal értelmisége körében.

 

Közösségi jelleget öltött a szellemi alapozás mellett a gyakorlati munka is, hiszen a tagok amellett, hogy elméletben megvitatták az izmusokat, megkíséreltek az elemzett stílusokban – kezdetben főként a kubizmus jegyében – dolgozni is. Ezt egészítették ki a rendszeres műterem-látogatások az idősebb generáció képviselőinél, mint Lossonczy Tamás, Kassák Lajos, Korniss Dezső vagy Martyn Ferenc, amivel a Kör tagjai a szocialista művészetpolitika által megszakított történeti folytonosságot kívánták helyreállítani. A csoport szellemi horizontját tágította az Európán kívüli kultúrák, a távol-keleti kalligráfia, valamint a pszichológia és a filozófia iránti érdeklődés is; így kerültek a látókörükbe Jung, Jaspers és az absztrakt expresszionizmus képviselői, mint Pollock vagy Tobey.

 

Meghatározó jelentőségű volt a Kör életében Hamvas Béla közvetett jelenléte, akivel Molnár Sándor 1961-ben került levelező, majd személyes kapcsolatba. Hamvas és felesége, Kemény Katalin fordításai, valamint a Hamvas-szövegek jelentős hatást gyakoroltak a tagok egy részére. Szakmai értelemben a Kör magja a francia lírai absztrakcióhoz, különösen Jean Bazaine köréhez kapcsolódott, felismerve ebben azt a „művelhető aktualitást”, amely szervesen épített a kubizmusra. Az egyes művészek eltérő egyénisége ellenére 1960 és 1967 között egyfajta „közös stílusban” alkottak, melyet a látvány elemeinek és a természeti motívumoknak radikális felbontása jellemzett.

 

1962/63-ban a Kör létszáma nagymértékben megugrott. Barátok, ismerősök közvetítésével Molnárék összejöveteleinek híre gyorsan terjedt, és egyre több látogató kereste fel az Erzsébet királyné út 89-et. A kíváncsiskodók mellett voltak olyanok is, akik felismerték a közös munkában rejlő lehetőségeket, és csatlakoztak a csoporthoz. A fölbukkanó „új tagok" közül rendszeresen részt vett a közös munkában Attalai Gábor, Csiky Tibor, Csutoros Sándor, Halmy Miklós, Hencze Tamás, Hortobágyi Endre és Molnár László.

 

A nyilvánosság elérése a korszakban szinte reménytelen vállalkozásnak tűnt. 1963-as főiskolai kiállításuk botrányba fulladt, és azonnali bezárást vont maga után. Ezután a művészek a „második nyilvánosság” fórumai felé fordultak, amelynek legfontosabb színhelye Petri-Galla Pál Vécsey utcai lakása lett, ahol 1963 és 1964 folyamán a Kör tagjai sorra mutathatták be munkáikat szűkebb, de értő szubkulturális közönségnek. A hivatalos kultúrpolitika bizonytalanságát és gyanakvását jól példázta az 1966-os ÚT ’66 bemutató a ferihegyi repülőtéren, amelyet a zsűri támogatása ellenére a megnyitás napján tiltottak be. Hasonló sorsra jutott Deim, Nádler és Kósza-Sipos szentendrei tárlata is, melyet „avantgardizmus” vádjával zártak be.

 

A Zuglói Kör 1968-ban szűnt meg végérvényesen, miután a csoporton belüli érdekellentétek és az elvi-stilisztikai eltérések kiéleződtek. A felbomlás egyik fő oka a sikeres „misszió” volt: a tagok ledolgozták a generációs hátrányt, és a nyugat-európai utazások révén közvetlen tapasztalatokat szereztek a legújabb irányzatokról. Bak Imre és Nádler István a pop art és a hard edge felé fordult, Molnár Sándor pedig szakított a lírai absztrakcióval, hogy megkezdje „üres” képeinek sorozatát. Bár a közös munka véget ért, a Kör szellemi hagyatéka és a kollektív önképzés során felhalmozott tudás vált az alapjává a későbbi, áttörést hozó IPARTERV-kiállításoknak és a modern magyar művészet új korszakának.

 

Forrás: Andrási Gábor A ZUGLÓI KÖR (1958–1968) Egy művészcsoport a hatvanas évekből, Ars Hungarica 1991. 19. évfolyam 1. szám

 

Képek: Einspach & Czapolai Fine Art engedélyével az ILLEGAL INFORMEL 2018 kiállítás enteriőr képei.