Hortobágyi Endrét börtönviselt apja miatt nem vették fel hivatalos művészképzésre, a szűkebb szakma sem ismerte el műveit, absztrakt és nonfiguratív alkotásait nagyrészt magányosan, egy kerti fészerben alkotta. A kevés barát és támogató akarata ellenére hagyatéka sokáig kallódott, ismeretlenül porosodott.
Piros Kép, 1965-66.
Mindegyik fenti állítás igaz a művészeti pályát többször megszakító, de mindezek ellenére konzekvens és karakteres életművet létrehozó Hortobágyi Endre festőművészre. 2021 decemberében jelent meg Bánki Ákos és Schneller János szerkesztésében az a jelentős monográfia, amely méltó módon mutatja be Hortobágyi művészi pályáját. A Fákó Árpád tervezte impozáns kötet több szaktanulmányt, illetve korábbi idézetet mutat be a Zuglói Kör egyik legkülönlegesebb, ám sokáig elfeledett művészéről.
A kötet előszavában Bánki Ákos, Hortobágyi életművének egyik legjobb ismerője, a róla készült nagy hatású portréfilm készítője, lírai sorokban emlékezik arra, milyen méltatlan körülmények között hányódott örökösről örökösre, szinte gazdátlanul és senki által nem akarva Hortobágyi hagyatéka, amely az album lapjain a maga színességében és változatosságában kap újra teret a megelevenedésre.
Fa, 1965.
Sajnos még majd két és fél évtizeddel Hortobágyi életművének lezárulta után is el kell magyarázni a nagyközönségnek, miért kellett a fiatal magyar művész hihetetlen bátorsága ahhoz, hogy az 1960-as években az absztrakcióval kísérletezzen, ami akkor szinte tiltott önkifejezési forma volt. A helyzetet tovább nehezítette, hogy Hortobágyi – művészeti végzettség hiányában – szinte mindvégig a Kádár-korszak hivatalos művészetpolitikai intézményrendszerén kívülre szorult. Kiállításai nem voltak, a művészeti nyilvánosság színtereit nem élvezhette, minden alkotása kivétel nélkül saját alkotói vágyainak kiteljesítését szolgálta, forma- és színkeresések kísérletező terepévé vált. Összesűrűsödik benne a korszak minden heroizmusa, az újra és a progresszívre vágyó szemléletmódja. Hortobágyi esetében így az életmű létrehozásának körülményei nem is annyira a Kádár-korszak stíluskeresése („Stilfragen”?), mint inkább a „Kunst-wollen” (a művészet akarásának, kikényszerítésének) fogalmával írható le. Ebből a szemszögből nézve példaértékű, hogy ennek az időszaknak nonfiguratív műveit az akkori pályakezdő, fiatal alkotók egyfajta földalatti mozgalomként, méltatlan körülmények között alkották meg. Ugyanakkor mégis ez adja ennek a korszaknak a varázsát, azt a szabadságélményt, amely az 1960-as évek magyar neoavantgárd művészeit és más, az egykori vasfüggöny ezen oldalán dolgozó, hasonló szemléletű alkotóit összeköti.
Konstruktív kompozíció, 1970-es évek
A jelen laikus szemlélője szempontjából azonban felmerülhet a kérdés, milyen művészi attitűd és szemléletmód volt szükséges akkoriban egy ilyen elkötelezetten absztrakt életmű létrehozásához. Ezt kifejti a kötet legfontosabb tanulmánya, Schneller János írása, amely részletesen elemzi és bemutatja az életmű eltérő stíluskorszakait, azt az utat, amelyen Hortobágyi eljutott utolsó korszakának lágy gesztusokból álló, finom ecsetvonásokra épülő, jellegzetes műveihez. Már az 1950-es években készült Hortobágyi-képek sem a korszak elvárt stíluskritériumait rögzítették. Jellemző, hogy a katalógusban is reprodukált legkorábbi csendéleteit és szobabelsőit inkább a szentendrei művésztelephez tartozó Barcsay Jenő csendéleteihez vagy egy másik nagy magányos festő, Czimra Gyula metafizikus hatású enteriőrjeihez lehetne hasonlítani.
Nagy alakzat, 1994.
Kisképzős barátai révén a Zugló Körhöz szinte a kezdetektől csatlakozó fiatal Hortobágyit a „motívumrejtő absztrakció” részben magyar, részben francia inspirációjú irányzatához sorolja a szerző. Az absztrakció ilyen típusú felfogásának előképei a magyar festészetben már az első világháború előtti években, többek között Mattis Teutsch János művészetében is tetten érhetők, ugyanakkor nyilvánvaló, hogy az 1960-as években az ő munkásságát, törekvéseit sem ismerhette átfogóan ez a fiatal magyar művészekből álló kör. Az 1960-as évek zártsága miatt tűnik sok évtized távolából is nagyon merésznek, ahogyan ezek a fiatalok megkerülték a korszak rájuk nehezedő elvárásait, és élték meg a „tiltott absztrakcióban” való elmerülésben azt a szellemi, intellektuális és fizikai, festészeti kalandot, amelyet a nyilvánosság előtt szinte titkolni kellett. Ez a merészség azonban kimerítőnek is bizonyult, ami Hortobágyi esetében – annak ellenére, hogy végig Budapesten élt – a mellőzöttség és magányosság érzésével társulva járult hozzá ahhoz, hogy a festő a Zuglói Kör felbomlását követően, mintegy másfél évtizedig, a nyolcvanas évek közepéig nagyon keveset, illetve egy új irányt kipróbálva szinte csak geometrikus jellegű képeket alkosson.
Invenciók, 1994.
A monográfia címének „hiányzó láncszem” motívuma azért cseng különösen, mert a kötet szerkesztői bizonyítják, hogy Hortobágyi művei, a festő kényszerű kívülállása ellenére időként felkeltették egy-egy jó kvalitásérzékű művészettörténész, kurátor, műgyűjtő érdeklődését. Írt róla a XX. századi magyar avantgárd organikus vonulatát kutató Mezei Ottó, rendezett neki kiállítást az Óbudai Társaskörben a művészettörténész Andrási Gábor, informel kísérleteit feldolgozta Hegyi Lóránd. A miskolci MissionArt Galéria két művészettörténésze, Jurecskó László és Kishonthy Zsolt 1992-ben Vörösváry Ákos műgyűjtő biztatására szervezett kiállítást neki. Hortobágyi életének utolsó tárlatát az Ernst Múzeumban Gelencsér Rothman Éva rendezte. Ezek alapján életművének recepcióját inkább búvópatakként lehet jellemezni, amely elő-előbukkan, majd eltűnik. Olyan „ikonikus” helyszíneken tűnt fel egy-egy művével, mint Petrigalla Pál lakása, a MALÉV KISZ Klubjában rendezett Új törekvések ’66 című kiállítás vagy Galántai György balatonboglári, a magyar és közép-európai underground, neoavantgárd mozgalom számos kiváló alkotójának helyet adó kápolnája, ám ezek egyike sem volt olyan helyszín, amely hozzájárulhatott volna a hosszú távú „felszínen maradáshoz”. Schneller tanulmánya arra mutat rá, hogy munkássága ismerete nélkül valóban nehéz volt a művészettörténész szakmának megismernie, állást foglalnia alkotásairól, hiszen életműve sokáig elzárt maradt. Így újra csak hálásak lehetünk, mert a jelen kötet visszaad valamit ebből.
Tanulmányok, 1990-es évek
A kötet második felének tanulmánya, Mészáros Flóráé, Hortobágyi festészetének francia kapcsolatait mutatja be. A jelenleg is látogatható, debreceni Párizsi absztraktok című kiállítás kurátoraként és Martyn Ferenc korai munkásságát monografikusan feldolgozó Mészáros Flóra ezt a kapcsolódási pontot igyekszik több szempontból is feltárni a Hortobágyi-életműben. A második világháború után a Pécsett élő Martyn a magyar festészet egyik nagy, vidéki doyenjeként több fiatal művészcsoporttal tartott kapcsolatot, így a Pécsi Műhely körével és a Zuglói Kör tagjaival is. Bár a Zuglói Kör szervezője, Molnár Sándor többször személyesen is járt a baranyai megyeszékhelyen Martynnál, Hortobágyinak azonban sem közvetlen személyes, sem hosszú ideig jelen lévő, meghatározó stiláris kapcsolata nem alakult ki az idős mesterrel. Mivel 1969 előtt Magyarországon Martyn nem szerepeltette absztrakt műveit, így kizárt, hogy Hortobágyi azokat láthatta volna az utolsó, 1948 előtti, még „szabad” kiállítások egyikén.
Ritmikus alakzatok, 1995 - Őszi levelek No.1, 1996.
A kiváló tanulmányok, a Hortobágyi saját művészeti írásaiból közölt válogatások mellett a kötet legnagyobb értéke, hogy minden eddiginél nagyobb számban gyűjtötte össze és reprodukálja műveit. Az album képanyaga alapvetően kronologikusan épül fel, az œuvre nagyobb szakaszainak megfelelően évtizedekre bontva. Az életmű egy-egy periódusának fő művei mellett jelentős számban megtalálhatók a papíralapú művek is, amelyek ugyanolyan jó értékítélettel véghez vitt válogatásban kerültek be a kötetbe. A képanyagból nemcsak Hortobágyi autonóm kifejezési formák iránti lankadatlan vágya, lendületes ecsetvonásai, hanem következetes, egy-egy korszakot jól elkülöníthetően megformáló alkotói szándékai is világosan látszanak. Végre helyére kerül és megfelelő számban mutatja be a könyv az utolsó korszak több jellegzetes műcsoportját is.
Nagy monokróm alakzat, 1993 - Cím nélkül No.2, 1993.
Az ilyen jelentős kötet végiglapozását követően mindig rácsodálkozik a szakmai olvasó arra, milyen jelentős életművek képesek kihullani a kollektív emlékezet szubjektív hálóján, és milyen nagy erőfeszítéseket kell tenni a művészettörténészeknek, hogy legalább ezen a szinten rekonstruáljanak egy nem is olyan régen, teljes egészében a XX. század második felében létrejött életművet. A Hortobágyiról most megjelent kötet jó példa arra, hogy a XX. századi magyar művészetben még mindig lehet olyan életműveket találni, amelyek megfelelő bemutatásuk után, újra reflektorfénybe kerülhetnek.
Hortobágyi Endre festészete és jelentősége a legújabb kori magyar képzőművészetben. Szerkesztette: Bánki Ákos, Schneller János Budapest/Balatonalmádi, Garten, 2021, 248 oldal.
