Már címében is kritikai attitűdöt jelez a kötet: a művész B. Nagy Tibor 1981-es portréfilmjében elhangzott kijelentését – „Velem halad a kor…” – kérdőjellel látja el, ezzel problematizálva korszerűségének, történeti helyének kérdését.

Dargay Lajos nem hagyományos, statikus szobrászatban gondolkodott, hanem olyan művészetben, amely a kor technikai és tudományos átalakulására reflektál. Olyan alkotóként tekintett magára, mint aki a fény, a mozgás és a rendszerelvű konstrukció eszközeivel reagál a XX. század második felének technológiai szemléletére. Közvetítői szerepet is betöltött: teoretikusként, intézményépítőként és pedagógusként egyaránt hozzájárult a korszak vizuális kultúrájának formálásához és a kinetikus szemlélet hazai meghonosításához. Az életmű gondozását és feldolgozását a 2020-ban létrehozott, nevével fémjelzett művészeti alapítvány vállalta magára. A szervezet a hagyaték megőrzését, digitális feldolgozását és szakmailag megalapozott bemutatását tűzte ki célul.

Különböző nézőpontok egymás mellé helyezésében rejlik a könyv újdonsága: művészettörténeti (Aknai Tamás), fogalomtörténeti, recepció- és kultúrpolitikai kontextusba ágyazott luminokinetikai (Paksi Endre Lehel), személyes és családi nézőpontú (Dargay Marcell), médiaművészeti és intermediális (Gyenes Zsolt), pedagógiatörténeti (Hangyel Orsolya), helytörténeti-intézménytörténeti (Kriston-Vízi József, Horváth Zsolt), valamint esztétikai-interpretatív (Wehner Tibor) megközelítéssel jellemezhető tanulmányok követik egymást.

A szerzők célja Dargay művészeti és filozófiai rendszerének átfogó bemutatása, különös tekintettel azokra a szempontokra, amelyek a magyar és közép-európai művészettörténetben eddig háttérbe szorultak. A tanulmányok az 1960-as évek végétől a 2000-es évek elejéig terjedő időszakot ölelik fel, beleértve elméleti írásai, programadó cikkei és vitái elemzését is.

Aknai Tamás tanulmánya a hatvanas–hetvenes évek magyarországi „képzőművészeti szubkultúrájának” kontextusában helyezi el Dargay működését, utalva a nemzetközi avantgárd – különösen a kinetikus művészet és a Fluxus – hatására. E korszak mediális kísérletezése, műfaji határátlépései és technológiai nyitottsága olyan közegként jelennek meg, amelyben a tudomány és a művészet közötti párbeszéd új formákat öltött. Dargay ebben a hálózatos, részben informális kapcsolatrendszerben határozta meg saját kutató jellegű művészi tevékenységét. Wehner Tibor értelmezésében pedig a geometrikus formákra épülő konstrukciók egyszerre jelenítik meg a racionális rend iránti törekvést és a modern világ bizonytalanságaira adott válaszkeresést, így Németh Lajos szavával a „rendet teremtő, konstruktív művészet” a korszak tapasztalatára reflektáló szemléleti programként értelmezhető. Paksi Endre Lehel tanulmánya bemutatja a luminokinetika, azaz a fényalapú, téridő szemléletű művészeti irányzat hogyan és milyen körülmények között jelent meg Magyarországon és ebben Dargay milyen szerepet játszott. Írása vizsgálja a nemzetközi előzményeket, a magyar művészeti közeg reakcióját, valamint azt, hogy a Kádár-korszak kultúrpolitikája hogyan befolyásolta az irányzatot.

Műhely-jelleggel, technikai leírásokkal, kortárs példákkal demonstrálja a tanulmányok egy része a tárgyalt műveket. Így Gyenes Zsolt írása jól illeszkedik a „tanulmányok és munkalapok” alcímhez, az elmélet és a praxis itt nem válik szét élesen. A kötetben a családi perspektívát érvényesítő írás, valamint a pedagógiai tevékenységet interjúkra és visszaemlékezésekre alapozó tanulmány személyesebb hangvételt kölcsönöz a kötetnek, az életmű emberi és egzisztenciális dimenzióját teszi érzékelhetővé. Dargay Marcell írása az apa–fiú viszonyból fakadó élmények, beszélgetések és a művész naplójegyzeteinek bevonásával az alkotói karakter belső vívódásait és egzisztenciális horizontját is feltárja, Hangyel Orsolya tanulmánya pedig egykori tanítványok visszaemlékezésein keresztül rajzolja meg a pedagógus Dargay portréját. A „látástanítás” fogalmán keresztül bemutatja, miként kapcsolta össze a vizuális kommunikáció és a technikai civilizáció összefüggéseit, és hogyan értelmezte a művészetet társadalmi és erkölcsi formáló erőként. A kötet ereje éppen ebben a szerkesztett pluralitásban rejlik: a különböző nézőpontok együtt rajzolnak ki egy többrétegű Dargay-képet. Horváth Zsolt írása egy meg nem valósult kinetikus kiállítóhely tervén keresztül vizsgálja a luminokinetikus művészet intézményi és térbeli beágyazhatóságát. A pécsi, majd egri és kalocsai helyszínre adaptált koncepció interaktív, fény- és hanghatásokra épülő kiállítóteret vázol fel, a részletesen kidolgozott térélmény- és illúziókoncepció Dargay rendszerelvű szemléletének továbbgondolásaként értelmezhető. A meg nem valósult projekt ugyanakkor a technológiai alapú művészet hazai intézményi infrastruktúrájának hiányaira is rámutat.

A kötet képi anyaga szervesen kapcsolódik ehhez a rekonstrukciós törekvéshez. Az archív fotók, műtermi felvételek, installációdokumentációk, tervrajzok és rekonstrukciós grafikák nem pusztán illusztratív szerepet töltenek be, hanem forrásértékű dokumentumokként működnek. Különösen fontosak a ma már nem létező vagy átalakított művek – például a Fénytorony – korabeli felvételei, amelyek nélkül az életmű egyes szakaszai csupán leírásokból lennének rekonstruálhatók. A reprodukciók a térdinamikus reliefek keresztalaprajzát, a triptichon-szerkezetek belső arányrendszerét és a luminokinetikus konstrukciók működési logikáját is láthatóvá teszik. A műtermi és portréfotók ugyanakkor humanizálják az anyagot: a konstrukciók absztrakt fegyelme mellett megjelenik az alkotó személyes jelenléte, pedagógusi és intézményépítő szerepe is.

Kísérletet tesz a kötet Dargay Lajos munkásságának újrapozicionálására a magyar és közép-európai művészettörténeti diskurzusban. Erénye a nézőpontok sokfélesége és az a módszertani nyitottság, amely az elméleti elemzést a műhelyjellegű demonstrációval kapcsolja össze. A heterogenitás egyben kihívást is jelent: az életmű komplexitása inkább hálózatszerűen bontakozik ki, mely éppen Dargay rendszerelvű, interdiszciplináris gondolkodásmódjának adekvát tükröződése. A kötet kérdez, vitára hív és ebben rejlik valódi jelentősége: hozzájárul ahhoz, hogy a kinetikus és technológiai alapú művészet hazai története ne marginális fejezetként, hanem a XX. század második felének egyik meghatározó paradigmájaként váljon értelmezhetővé.

 

Kriston-Vízi József (szerk.), Vele haladt a kor? Tanulmányok és munkalapok Dargay Lajos alkotói világához. Budapest, Magyar Művészeti Akadémia Művészetelméleti és Módszertani Kutatóintézet, 2025. 194 lap