Van Goghot joggal tekinthetjük minden idők legsikertelenebb, majd legsikeresebb festőjének. Jelenlegi csillaga a reneszánsz nagymesterekénél is fényesebben ragyog, jóval túlterjeszkedve a képzőművészet és esztétika szűkös határain. Hihetetlen, de igaz, hogy életében szinte senki sem értette „ecsetpálcikás” festészetét, halála óta azonban szinte mindenki érti, mintha nem is lenne lehetséges nála jobban vászonra vinni az emberi érzelmeket.
Pedig Van Gogh eredetileg naturalista festőként indult és kizárólag természet után festett. Hollandiában készült fakó képei közül csupán A krumplievők tekinthető igazán jelentősnek, mely felvillantja ugyan Van Gogh őszinte szolidaritását a képen látható szegényemberek iránt, ám összeségében mégis olyan, mint valami szocreál előtti korszakból származó illusztráció Marxhoz, noha épp ellenkezőleg: Van Goghot bigott vallásosság jellemezte, még ruháit is szétosztogatta a szegények között, mint a középkori szentek, ugyanakkor sohasem festett vallásos témájú képet, legfeljebb néhány parafrázist. Hiszen csak azt volt hajlandó megfesteni, ami előtte „van”, azt azonban olyan absztrahált módon, ahogyan csak ő volt képes látni és értelmezni a valóságot. Ebben rejlik a legnagyobb paradoxon. Ugyanis Van Gogh alkotómódszere kategorikusan kizárta, kivetette magából a festői fantáziát, mi mégis olyan „expresszív” művésznek látjuk, aki mintha El Grecóhoz hasonló látomásokat festett volna.
Nomen est omen: Van Gogh csupán azt volt hajlandó vászonra vinni, ami „van”, és kizárólag természet után, a szabadban festve, dacolva a széllel és elemekkel. Hogy képei mégsem hasonlítanak realista értelemben az általa ábrázolt valósághoz, az olyan komoly ellentmondásnak tűnik, amit esztétikai úton nem tudunk teljesen feloldani. Például az utolsó képén látható Fatörzsek és fagyökerek pontos helyszínét csak 2020-ban (!) tudták biztosan beazonosítani, ám igazság szerint bárhol készülhetett volna, akár puszta képzelet alapján is, csakhogy Van Gogh kapcsán utóbbit nyugodtan kizárhatjuk. Van Gogh valóságfétisét két komoly támadás érte: Gauguin arles-i látogatása, és az azt követő elmegyógyintézeti kezelés, melynek során nem festhetett tovább a természetben. Gauguin számára a valóság „felszállópályaként” szolgált, ahonnét szabadjára engedhette szárnyaló képzeletét, így vásznait mindig hosszas műtermi munka után fejezte be, erre próbálta rávenni barátját is, nem sok sikerrel. Van Gogh e művészi konfrontációt követően összeomlott és zártosztályra került, melynek falain belül kizárólag oda illő képeket festett orvosokról, ápolókról, betegekről és kórházi bútorokról, illetőleg másolatokat és parafrázisokat saját és mások képeiről. Igazi testi és lelki aszkétaként annyi luxust sem engedett saját fantáziájának, hogy egy közönséges fűcsomót elképzeljen. Ha mégis tájképre vágyott, akkor be kellett érje azzal a sivár látképpel, ami kórházi szobája ablakából tárult elé, s amit újra és újra vászonra vitt meglehetősen monoton módon, miközben elmejét mentális betegsége révén folyamatos rémképek és hallucinációk ostromolták, mint Szent Antalét, melyeket „egyszerre látott és hallott”, s amiket, ha megfestett volna, az „expresszionizmus” mellett megalapíthatta volna a „szürrealizmust”.
Bár Van Gogh kapcsán „logikus összefüggések” után kutatni olyan, mintha méhkasba nyúlnánk, e kivételes, kései remekművek talán közelebb visznek bennünket az általa átélt szuverén valósághoz. Van Gogh hamar belátta, hogy sosem lesz belőle – legalábbis életében – sikeres festőművész, hiszen munkáit senki sem vásárolta. A festést egyre inkább terápiás jelleggel űzte, megpróbálta „kifesteni” magából a lelkében tanyázó démonokat, melyek különféle epilepsziás jellegű rohamok képében kísértették. Ilyenkor elméje teljesen elborult, rémisztő hallucinációkat látott és hallott, ön- és közveszélyessé vált, majd a vihar elmúltával teljes demenciába és depresszióba esett. E gyötrelmek kútjából kikecmeregve kezdett ismét festeni vagy levelet írni Theóhoz. Számára a művészi realizmus sokkal többet jelentett, mint holmi hitelességi kérdés. Magát a létező valóságot jelentette, annak bizonyosságát, hogy még „van”, és nem őrült teljesen meg. Művészként ugyanakkor a lehető legnagyobb szabadságra és eredetiségre vágyott, nem ismert semmilyen megalkuvást. Valóságfogalmának másik érdekes aspektusa az általa ábrázolt valósághalmazok üzenetében keresendő. Gyerekjáték lett volna számára ecsetpálcikás vonalkáival terra formálnia tájképeit, ahogyan Gauguin vagy Cezanne tette, ám ő nem ezt az utat választotta, megvárta, amíg a valóság szólítja meg. A valóság pedig nem bánt vele szűkmarkúan, számos transzcendens pillanattal tűntette ki. Nem „nagy motívumok” voltak ezek, inkább olyan rejtélyes szuggesztiók, amilyeneket például kórházi ablakából látott. A sivár síkságot övező kerítés ugyan saját tömlöcét jelképezi, ahol az aranyló gabonát – Vincent levele szerint: az „emberiséget” – sarlóval majd maga a Halál aratja le, ám e tájat festményként keretező kőkerítés egyben festőnk szignója is, ami nagy V betűt formáz, mintha előre szignálná magát Vincent által és csakis számára lenne eleve elrendelve. Van Gogh egy teljes éven keresztül dolgozott rajta, így a búzamezőt hol zöldnek, hol ragyogó aranysárgának latjuk, ám a tizenkét darabból álló sorozat legdrámaibb darabján szinte szürkének, színtelennek, mivel Vincent, japán festőket idéző módon, esőben ábrázolta.
Számos ilyen transzcendens szignót fedezhetünk fel Van Gogh tájképein. Ilyenek a vv szignót formázó varjak a levegőben vagy a V betű formájú keresztutak. A Búzamező varjakkal című képen mindkét motívum feltűnik. A hármas elágazású ösvény V betűje felett lebegő varjú-szignókat az éjszaka küldte. Van Gogh hiperérzékeny detektorai rendkívül fogékonyak voltak e személyre szabott üzenetek iránt, ám azokat többnyire vészjósló módon értelmezték. Persze akadnak kivételek. A Virágzó mandulafaágak akkor készült, amikor Theónak gyermeke született, így a Van Gogh család új sarjjal bővült, egy újabb kis „Van”-nal. Ezt jelképezik a frissen sarjadó virágok és főként az őket kisujjként tartó faágak, megannyi V… V… V szignó. Van Gogh utolsó győzelme (V, mint Victory) az elmúlás felett, nem sokkal öngyilkossága előtt.
