Ők ketten együtt szereplői ennek a kiállításnak. A festőművész elsősorban, a gyűjtő pedig mellette, hiszen támogató jelenléte nélkül e munkák talán meg sem születtek volna.
A festőművész, aki alkotásaival felkeltette a figyelmet, s a gyűjtő, aki érzékeny megfigyelőnek bizonyult, mert csak így észlelhette a művekben rejlő kivételességet, kiválóságot.
Kapcsolatuk létrejötte: hosszan tartó figyelem következménye; bizalmi viszony, majd három évtizede. A gyűjtő megteremti, biztosítja az alkotás feltételeit, s az alkotó ezt alkalmanként művekkel honorálja. Ennek köszönhető, hogy Urszinyi Mária alkotásainak legjava egyetlen gyűjtő kollekciójában együtt tudott maradni. Hajdú László gondos és odaadó gyűjtőnek bizonyult, ezt igazolja e tárlat létrejötte, amelynek révén arra a temérdek rendszerező és dokumentáló munkára is ráláthatunk, amit a háttérben végzett és végez el.
A gyűjtő olyan alkotóval került értő kapcsolatba, aki belső emigrációba vonult vagy kényszerült? Bizonnyal egyik megnevezés sem helytálló, mert e kifejezések tevőlegességet, akaratlagosságot vagy éppen passzív belenyugvást hordoznak. Inkább úgy áll a helyzet, hogy Urszinyi Mária belső emigrációba született. Vagy az emlékezésbe emigrált. Olyasmibe, ami csak utóbb van jelen, az események bekövetkezése után: így könnyebb megszépülniük a többnyire csak képzelt, mert vágyott történéseknek, amelyek emlékként összegződnek alkotásaiban. Áttételesen persze, és ezért tudhatunk e kivonulásról, amely valójában bevonulás: Urszinyi Mária a festészetbe emigrált. Csak itt, ezen a terepen invitálhatja sétára Van Goghot, és a szerelem is csak itt lehet beteljesült.
A kiállított műegyüttes Hajdú László válogatása szerint, a gyűjteményében lévő, igen nagyszámú Urszinyi Mária-alkotás révén állt össze. A nagyságrendekre csak utalva: a tárlaton majdnem négyszáz alkotás képvisel egy életművet, köztük jelentős arányban olajfestmények, a többséget mégis a grafikai alkotások (ceruza- és tusrajzok, akvarellek) alkotják. Utóbbiak nagy számát az indokolja, hogy az alkotó csaknem folyamatosan rajzol, szinte ontja magából e könnyedebb technika révén létrejövő alkotásokat, napjában jellemzően többet is: részben az olajmunkákhoz készít vázlatokat és önálló grafikai alkotásokat, s ezek nem is igen különülnek el egymástól, mindamellett korántsem a minőség rovására.
Ez pedig éppen sajátos munkamódszeréből, messzebbről életviteléből, és még távolabbról: a létezés Urszinyi-féle tájoltságából, annak sajátos megéléséből fakad. Az életét, a létezését festi és rajzolja naponta úgy, ahogy megéli, vagy éppen olyanformán, ahogy emlékezetében vagy képzeletében az megjelenik.
Ettől eltérő témaleágazások csak ritkán adódtak, mint a történeti látomásként megjelenő alkotások az ezredfordulón, vagy a biblikus környezetből származó munkák, de ezek stílusjellege és stílusminősége harmonikusan illeszkedik az életmű egészéhez. A képeken olykor csak töredékjelenetek, jelenet- vagy életképi esszenciák tűnnek fel, amelyek csaknem a szimbólumok erejével, messze mutatásával vetekszenek.
A vaskosan, vastagon és durván felvitt festőmetódus – jellemző eljárása ez – csupán egyik aspektusa Urszinyi művészetének, mert létezik egy másik, vagy sokféle másik is. Például, amikor csak suttog, suhan az ecset a kezében. Mint a sárgába öltözött akt esetében. A festék itt éppen csak felületet képez, vagy még azt sem: mint érintő simogatás. És egészen rendkívüli, ahogy grafikai alkotásain, egyvonalas rajzain vagy gazdagabban kidolgozott munkáin figurát teremt, elmeséli történeteit, s gyakran mindennapjai valóságába nyújt betekintést.
Ha képei és különösen annak részletei, a valóságos és képzelt figurák, motívumok felől kérdeznénk az alkotót, bizonyára minden kérdésre születne válasza – magától értetődő feleletek. Számunkra pedig inkább furcsa, meglepő, váratlan vagy éppen meghökkentő feloldások arra, miképpen is szerveződnek képpé, látvánnyá a gondolati-érzelmi regiszterek, amelyek egyedüli otthona: az alkotó maga, Urszinyi Mária. Ugyanis műveiben magát „teríti ki”.
Hasonlóképpen, mint egyik alkotásának szereplőjét, Zöldszemű Krisztusát. A kereszten függő férfialak nem is annyira az ácsolt, horizontális és vertikális találkozási pontban egybekötött kereszten van megfeszítve, mint inkább a világon, amely a kép hátteréből nyílik elénk. Annak van kiterítve. Ecce homo. Ezen a képen a szögek csupán különös gombostűk, jelzésszerűek; a kéz- és lábfejen, úgy tűnik, csak álldogálnak. Krisztus a tenyerében tartja, egyensúlyozza őket, mint könnyen eldobható tárgyakat. Mint aki földi létezését gyakorolja. A mellkason azonban rovátkolt vonalkák futnak, széttartanak, feszítenek. A test ugyan szenved, emberként, mégsem úgy, miként a lélek, istenként. Innen, az istenként emberré lettből szakad fel: „Éli, éli, lámmá sábáktáni?” A nincs visszaút felismerése. Vagy ha mégis, akkor hová, miért? „A keresztről leszállni nem lehet, megtanultam, el is mehetek” – jelzi a pap költő Puszta Sándor, mintha csak e munka láttán írta volna. Vagy mondhatná Urszinyi Mária, hogy megtanulta, így marad az esti séta Van Goghgal a képzelet vidékén – Krisztus zöld szemének fényével övezve.
Urszinyi Máriának nincsenek titkai, elhallgatásai. Festészete mintha bensőjét, mint kabátot fordítaná ki. Paradox módon: mindent a felszínen rejt el. Egy vonal ívében, hirtelen futásában, a festékrétegek vastagon felhordott barázdáiban, tematikájára tekintve az idill vágyott, ezért untalan, képről képre keresett, de mert utolérhetetlen – az elégia rezignált valóságában. Ám könnyű és téves feloldáshoz vezetne, ha úgy értékelnénk művészetét, mint amely valamiféle kompenzálása volna meg nem élt, inkább csak elképzelt életnek.
Nem bizonyosan, csak talán: inkább belterjes dolgokról szólnak Urszinyi Mária képfutamai. Mindig, mindig rejtve a felszínen, mint egy színpadon.
