Bármennyire is informatív e kiállítás, sok tekintetben a látogatónak kell értelmeznie, tovább gondolnia a művészi kialakítású kelengyeládák titkait. Ha ezek beszélni tudnának, lebilincselő élettörténeteket ismerhetnénk meg. A kelengyegyűjtés a házasulandó és családja komoly feladata volt,
a kelengyeláda tartalma, díszítése pedig a szűkebb-tágabb közösségről, tájegységről árulkodik.
A házasságba elindító kelengye (más értelmezésben, más ritualitással) részben még napjainkra is fennmaradt, de a kelengyeládák már kevésbé. Azokat már csak múzeumokban lelhetjük fel, esetleg egy-egy család padlásán, fészerében; az alkotók is jobbára ezekből a forrásokból tudtak mintát és ihletet szerezni. Aki megismeri a kiállítási anyagot, egyetérthet, hogy népi iparművészeinket nemcsak az a szándékuk segítette, hogy megmutassák a népi bútordarabokat a nagyközönségnek, hanem kiváló képességeik is.
Hartai kelengyeláda (a szerző fotói)
De mielőtt elmélyedünk a kiállítás anyagában, tegyünk egy kis nyelvészeti és történelmi kitérőt, hiszen ahogyan a kelengye, úgy a kelengyeláda fogalma is sok titkot, meglepetést rejt.
A kelengye szó eredetéről megoszlanak a nézetek, bár a nyelvészek alapvetően török jövevényként említik, a kalindig szóból eredeztetve azt.
Tóth Béla székely tájszóként azonosítja, viszont Orbán Balázs A Székelyföld leírása című munkájában a lakodalmi szokások leírásakor nem is említi
a kelengye szót. Vannak régiók, ahol a német stafírung/staférung/taférung kifejezéssel ismerik csak. A palócoknál kelengye és hozomány körülírva szerepel: a menyasszony hummija, gúnyája. Ráadásul felmerült a „kell, kelendő, kellendő” szóeredet is, vagyis a (menyasszonynak szánt) „szükséges holmi” jelentéssel.
Első írásos említését a XVI. századra teszik, mára egyértelműbb a fogalom: a nő által a házasságba vitt napi használati javakat értjük alatta. Ezáltal a hozomány kifejezés tágabban értelmezendő, abba más anyagi javak, ingóság, ékszer, földbirtok, ingatlan stb. is beletartozott. Korszakonként, sőt tájegységeként eltérően értelmezték a hozománnyal (kelengyével) kapcsolatos tulajdonjogot, részletes leltár, sőt házassági szerződés segíthetett a miheztartásban.
Molnár Anna ládája Berettyóujfaluból
Ha már van kelengyénk, praktikus és ésszerű megoldás volt, hogy azokat megvédjük, szállíthatóvá tegyük, tehát lehetőleg fogantyúval ellátott ládá/k/ba zárjuk. A történelem viharai miatt érthető igény volt, hogy gyorsan menekíthető legyen a menyasszony gyakran egyetlen vagyona, a szekrény helyett ezért részesítették előnyben a faládát. A kelengyeláda
a család fontos, nagy becsben álló bútordarabja lett, amelynek művészi színvonalú festését az adott tájegységre jellemző szín- és mintavilág
határozta meg. A láda gyakorta személyes információkat is tartalmazott, kinek, mikor, milyen alkalomból készült, illetve ki volt a láda elkészítője és kifestője.
A kelengyeláda tartalma jól mutatta egy-egy személy anyagi helyzetét, a család társadalmi helyzetét, presztízsét a közösségen belül. Sok helyen dívott az a szokás, hogy a házasulandók közszemlére tették a kelengyét, így érthetően sok család az anyagi lehetőségein felül is igyekezett megfelelni az „elvárásoknak”.
Váraljai kelengyeláda
A Dunakanyar Népművészeti Egyesület kezdeményezésére jelentkező bútorfestőink összetett feladattal szembesültek, felkutatni a dokumentumokat, az egykori rajzokat, ha lehetett, magukat a kelengyeládákat, értelmezni a motívumokat, a díszítések technikáit, más bútordarabokat is elemezve ehhez. Munkájukhoz jelentős segítséget kaptak a néprajzosoktól, muzeológusoktól, együttműködésük révén valósulhatott meg a kiállítás, amely két „ösvényen” vezeti a látogatót. Az egyik a látványosabb, az újraálmodott ládák világa, a motívumok készítői a ládák mellé elhelyezett kiállításvezetőn vallanak műhelytitkaikról, gyakorta a személyes indíttatásaikról is.
Szebeni kelengyeláda
A kelengyeládák elrendezését történelmi, földrajzi tagolásnak tekinthetjük, így láthatók Erdély (Székelyföld, Barcaság/Kolozsvár, Aranyosszék, Kalotaszeg/Torockó), Felföld, Felföld és Alföld határán, Kelet-Alföld, Dunántúl/Komárom/Duna-mente/Nyugat-Alföld ládái, öt teremben, a legjelentősebb bútorfestő központok szerint.
A másik „ösvényen”, egy-egy tájegység kelengyeláda történelmén túl, a XVIII-XIX. századi női életút néprajzi, szociológiai tudnivalói is megismerhetők. A falitablókon
a születéstől a halálig tartóan a női életszerepekkel, a szokásrend változásaival, az ősöktől átöröklött világ részleteivel
ismerkedhetünk meg, mindez a kiállítás kiváló keretét adja.
Balassagyarmat, Jánossy Képtár
Palócország fővárosában, a Civitas Fortissima téri, Jánossy Ferenc festőművész nevét viselő Képtár (az épület 1913-ban tiszti kaszinónak épült, a 2015-ös legutolsó felújítása után kulturális térként működik) tökéletes helyszínnek bizonyul a kiállításhoz.
A kiállítótér egyik termében a Dunakanyar Népművészeti Egyesület népművészeinek egyedi kézműves technikákkal létrehozott alkotásainak is jutott hely, ezek a torockói és a gömöri tájegység motívumvilágát követik. A kialakítás mai lakásbelsőt formáz, az enteriőr egyik része konyha/étkező/nappali, a másikban pedig egy gyermek- és ifjúsági szobabelsőt láthatunk. Az Egyesület népművészei (fazekas, nemezelő, csipkekészítő, kéziszövő, bőrműves, takács, kosárfonó) azt demonstrálják, hogy
az egykori díszített bútoraink mai formái, illetve a kiegészítő tárgyak helyet követelnek maguknak a mai lakberendezésben,
egyben gazdagítva kulturális örökségünket is.
Székely Csilla: Torockói minta
Elismerésre méltó a váci alapítású Dunakanyar Népművészeti Egyesület szándéka és kiállítási ötlete, amely ráirányítja a fogyasztói társadalom figyelmét, hogy a mai embernek is szüksége van (vagy lenne) az egyediségre, önazonosságra, a lelki kötődésre. A kiállítás egyik kurátora Székely Csilla bútorfestő népi iparművész, lakberendező is ezt a nézetet vallja, és valójában azok a művésztársai is, akiknek alkotásait 2026. április 12-ig Balassagyarmaton csodálhatjuk meg.
A szervezők tervei szerint folytatódik az országjárás, így várhatóan Cegléden, Bicskén, Százhalombattán is látható lesz ez a nagyszerű kezdeményezés.
