Az utóbbi években ismét számos városban találkozhatunk kiállításaival, így Londonban, Amszterdamban és most Zürichben, s idén ősszel Bécsben egy vándorkiállítás keretében láthatjuk a mostani programot.

Kunsthaus Zürich-beli kiállítása Marina Abramović minden alkotói periódusából bemutat alkotásokat, valamint leghíresebb performanszainak újrajátszását, amelyeknek betanulását maga a művész felügyelte. Ráadásul, ahogy Amszterdamban, úgy itt, Zürichben is a performanszokat teremőrök felügyelték, nemcsak azt, hogy a látogatók ne fotózzák a civil részvevőket, hanem azt is, hogy ne ismétlődhessen meg a MOMA-s abúzus, ahol több látogató is zaklatta a performereket. Külön érdekesség a kifejezetten Zürich számára készült új darab, amely közvetlenül bevonja a közönséget: a Dekompressziós kamra.

 

Munkái a body art, a performansz műfajában a legjellemzőbbek, amelyek az előadó és a közönség viszonyát, a test határait és az elme lehetőségeit kutatják.

A kiállítás erőteljes válogatás munkásságából, de legismertebb művei mind láthatók, noha hiányzik például a Műcsarnokban 2012-ben bemutatott Az üresség 8 leckéje című projektje. A Kunsthaus Zürich kiállítása nem feltétlenül kronologikus, a kiállítótér lehetőségei is befolyásolják a rendezést. Ez már rögtön a kiállítás kezdőprojektjében tetten érhető, mivel a tárlat már az Ulayjal közös korszakukból való Imponderabiliával (1977) indul, melyben két ellenkező nemű, teljesen mezítelen előadó áll egy szűk ajtóban. A közönségnek közéjük kell préselődniük ahhoz, hogy továbbjussanak, és nekik kell kiválasztani, melyikükkel néznek szembe. A következő teremben az egyik első önálló munkája, a 0. ritmus (1974) látható, melyet a korabeli performanszok videófelvételein nézhetjük meg, és az egyik vetítés előtt egy hatalmas asztalon a performanszhoz használható tárgyakat is.

Marina Abramović, Rhythm 0, 1974. Studio Morra Napoli
Fotó: Marina Abramovic
 
 

Ez volt az első olyan projektje, ahol az előadó és a közönség közötti kapcsolat határait tesztelte.  Abramović hetvenkét tárgyat tett egy asztalra, amelyeket az emberek bármilyen módon használhattak; egy tábla tájékoztatta őket arról, hogy semmilyen tetteikért nem vállalnak felelősséget. A tárgyak között volt rózsa, toll, méz, ostor, olíva olaj, olló, szike, balta, fegyver és egyetlen golyó… A művész hat órán keresztül engedte a közönségnek, hogy következmények nélkül manipulálják testét és tetteit. Azt tesztelte, hogy az emberi alanyok mennyire lehetnek sebezhetők és agresszívek, ha a cselekedeteknek nincs társadalmi következménye. Eleinte a közönség nem sokat csinált, de aztán egyre brutálisabbá vált, még fegyvert is tartottak a fejéhez. Abramovićnak ez a műve igen lesújtó látlelet az emberekről, mire volnának képesek, ha nem volna büntetés az agressziójukért. 

Marina Abramović, The Artist is Present, 2010 Performance, 3 mois, The Museum of Modern Art, New York
Fotó: Marco Anelli
  

A következő művek már az Amszterdamba költözésekor, 1976-ban megismert német performanszművésszel Ulayjal (Uwe Laysiepennel) közösen készültek, s az állandó mozgás, változás jellemezte a munkájukat. A pár együtt kezdett fellépni, és „kétfejű testnek” nevezték magukat. Évekig nomád életmódot folytattak, közös performanszokat csináltak, olyan előadásokra koncentráltak, amelyek bizonytalan és fizikailag megterhelő helyzetekbe sodorták őket, hogy lássák, hogyan reagálnak ők és közönségük. Ennek a kétfejű testnek vizuális megjelenítése volt, hogy egyforma ruhában jártak, sokáig egyforma volt a hajviseletük is, sőt a Relation in Time (1977) című filmben a lófarkuknál fogva egymás mellett ültek tizenhat órán keresztül.

Marina Abramović, White Dragon, 1989. Fotó: Remi Chauvin
 

 

A kiállításon egy térben látható válogatás közös projektjeikből, így például az, ahol egymásnak futnak, amely részben a férfi/női energiákról szól, de indirekt módon rivalizálásról és hatalmi viszonyról is, noha ez talán akkor nem állt szándékukban. Az is, ahol egymás szájába lélegeztek, vagy amelyben a két művész egymással szemben állva kiált egymásra, fokozatosan közeledtek egymáshoz, míg végül egyenesen egymás szájába kiabáltak. Ezekben a legkülönfélébb ambivalens érzések jelennek meg, ugyanis az agresszió, az üvöltés mellett az egymásba olvadás, azonosulás van jelen. Közös munkájukban legszélsőségesebb talán a bizalomról szóló Rest Energy (1980), amelyben egy kihúzott íj és nyíl ellentétes oldalán egyensúlyozták egymást, a nyíllal Abramović szívére mutatva; Ulay kezének egy kis megcsúszása is megölhette volna.

Marina Abramovic - Ulay: Nightsee crossing
 
 
Munkásságuknak az agresszió, a kiáltás fontos szereplője, ám az elmélyülés, a csend már ekkor is jelentőssé válik. Ennek az ékes példája a Nightsea Crossing (1981), melyben ő és Ulay mozdulatlanul kívánnak leülni egymással szemben, egy asztal között, azzal a céllal, hogy a teret az elméjükkel töltsék fel, nem pedig a testükkel és tetteikkel. Gyakorlatilag ennek továbbgondolása Abramović 2010-es The Artist is Present című performansza.
 

Attól a pillanattól kezdve, hogy egymásra találtak, elválaszthatatlanok voltak, s ezt akarták megpecsételni a projekttel (1983), amit a Kínai Nagyfalon sétálva adtak volna elő. Egyedül indulva az ellenkező végekről, azt tervezték, hogy középen találkoznak, ahol összeházasodnak. Terveiknek a kínai bürokrácia keresztbe tett, s mire 1988-ban megkapták az engedélyt, már másról szólt a projekt. Az alatt az öt év alatt, amíg az engedélyre vártak, az életük visszavonhatatlanul megváltozott. Így a sétájuk már nem a házasságról, hanem a szétválásról szólt.

 

1988-ban, miután befejezte a Kínai Nagyfal projektjét, Marina Abramović elkezdte létrehozni az általa „átmeneti tárgyak”-nak  (Dragon-sorozat) nevezett tárgyakat. Ekkora nyúlt azokhoz a tapasztalatokhoz, amelyek a Kínai Nagyfalon sétálva érték, ahol érezte a kövek erejét, így az ásványokat bútorszerű tárgyakká formálta. Ezeken a tárgyakon keresztül a közönség felléphetett helyette, és érezhetett valamit abból, amit ő érzett az élményei során.

Marina Abramovic: 0. ritmus 1974_fotó: Bordács Andrea
 
 
Ezzel egyre inkább a természet és a természet erői felé fordult, és a befelé fordulásra, különböző meditációs állapotokra helyezte a hangsúlyt. A természet persze nemcsak békés, különböző veszélynek is ki van téve általa az ember. A kiállítás egyik legnagyobb szekcióját a fizikai és a szellemi, spirituális természettel való kapcsolatára reflektáló művek teszik ki. Mintha a kiáltások, pofozkodások és a Balkán barokk teátrális előadása után egyre inkább elcsendesedne. A kiállításrendezés is mintha követné ezt a zajból elcsendesedő életművet, felborítva a kronologikus sorrendet. A Balkán barokk előadásának háttere, hogy Abramovićot felkérték az 1997-es Velencei Biennále Jugoszláv Pavilonjában való részvételre. Ám a montenegrói kulturális miniszterrel konfliktusba keveredett a mű témáját illetően, mivel ő a balkáni konfliktusra reflektáló művet szeretett volna készíteni, így kivonult az együttműködésből, s ehelyett a Giardini olasz pavilonjának alagsorában adta elő a Balkán barokkot, amit Arany Oroszlán díjjal jutalmazták.
 
Marina Abramovic: részlet a 0. ritmus performansz tárgyaiból 1974 fotó: Bordács Andrea
 
 
A boszniai háború borzalmait megidéző performansza során ezerötszáz friss tehéncsontból álló halom közepén ülve, olykor magát is megsebezve, egyenként mosta tisztára drótkefével a véres csontokat, miközben szerb népdalokat énekelt. Mindezt videóinstalláció kísérte, ahol az apja és az anyja is megjelenik, majd különböző zenékre táncolt, többek között magyar csárdásra, és közben ott van egy hatalmas rakás csont, amelyen az egész előadás alatt ül és mos. A csontok teljes tisztára mosása lehetetlen, mivel a vért nem moshatja ki a kezéből, ahogy a háború szégyenét sem. De a mű nemcsak a balkáni háborúról szól, hanem minden háborúról. A megtisztulás gondolata folyamatosan előkerült nála, így a korábbi, a Tükör tisztása című munkában is, és később az Akt csontvázzal (2003) című performanszában is ezt a megtisztulás/megtisztítás gondolatot folytatta, melyet egy ősi tibeti hagyomány ihletett.
 
Marina Abramovic: Számoljuk a rizst. fotó: Bordács Andrea
 
 
Abramovićnak 2010-ben a MOMA-ban hatalmas életmű-kiállítása volt, ahol az egyik projektjét ő maga adta elő: a világ legismertebb performanszainak megidézését Seven Easy Pieces címmel.  Így Bruce Nauman, Vito Acconci, Valie Export, Gina Pane, Joseph Beuys és két saját régi performanszát mutatta be.  A kiállítás legemlékezetesebb eseménye az The Artist Is Present című előadása volt, amelyben több mint hétszáz órán át mozdulatlanul ült a múzeum átriumában. A látogatókat arra kérték, hogy üljenek le a művésznővel szemben, miközben szemkontaktust tartott velük. A megnyitó napján, huszonkét év nem találkozás után megjelent Ulay is. Ezt a jelenetet bizonyára még a művészet iránt kevésbé érdeklődők is ismerik a social media nyomán. Zürichben ezt a projektet kiválóan rendezték meg. A terem egyik falára vetítették a látogatók nézését, a vele szemben lévő falra meg Abramovićét, aki próbált semleges, rezzenéstelen arccal nézni, de néha a nagyon kedves, meghatott, megrendült látogatók esetében az érzelem: mosoly, könny az ő arcán is megjelent. Ezt még így, utólag nézni is nagyon megrendítő volt.
 
 

Legújabb munkája, amelyet kifejezetten a Kunsthaus Zürich számára tervezett, a Dekompressziós kamra, amely olyan elzárt tér a kiállítótéren belül, ahol mindent, főleg a telefont egy zárható szekrényben kint kell hagyni, s olyan fejhallgatót kell viselni, mely kizár minden hangot, s így nyugodtan kell ücsörögni egy napozószéken, mely a teljes befelé fordulás helyévé válik. A cél, hogy a látogatók lazítsanak, elveszítsék az időérzéküket, és újra kapcsolatba kerüljenek saját belső énjükkel.

A kiállítás záróeseménye egy 2014-es Számoljuk a rizst performansz ismétlése, melyet kizárólag a látogatók folytatnak, az instrukciókat fülhallgatón keresztül kapva rizst kell válogatniuk, s kedvükre különböző alakzatokba helyezni, ami mintegy meditatív tevékenységként zajlik. Noha az egyes művek jól ismertek, mégis az egész kiállítás megrendítő, szinte szakrális élményt nyújt.

 

Marina Abramović kiállítása február 16-ig látható a Kunsthaus Zürichben.