Átrendeződő történetek

E három kép esetében leginkább egyértelmű az a fajta anyagszeretet és játékos kísérletezőkedv, amely végigkíséri a művész egész eddigi munkásságát. Mind a három képnek ugyanaz a címe: idézet Lao-ce Nagy magasságokban című művéből: „Alattunk eső, mennydörgés robaját halljuk, szememet elvakítja a fény, lelkem mintha kiszállna a tér korlátai közül s úgy érzem, mintha a messze utazó szelek hátán lovagolnék, de nem tudom merre.” Mivel az alkotó Lao-ce-idézetet adott e munkáknak címként, érdemes megnézni, milyen párhuzamokat találhatunk a távol-keleti festészeti hagyományban. A klasszikus kínai tusképek általában papíralapra készülnek kis méretben, vagy tekercsképként, kalligrafikus jeleket, vagy néhány motívumos tájképet, állatábrázolást mutatnak. Tudjuk, hogy a kínai képen nincs a nyugati értelemben vett térábrázolás, hanem rendkívül szigorú szabályok szerint elő-, közép- és háttérre oszlanak a síkok, élő alak csak az előtérben helyezkedhet el. Itt tehát az alapvetően keleti technika nyugati felfogásban jelentkezik. Zoltai Bea művészetére jellemző az alapos anyagismeret, a különböző tuspapírok, vásznak, festékek ismerete. Ezeket használva, játékosan kombinálva éri el azt a különleges hatást, amiért ezeket a nagyméretű vásznakat technikai bravúrként is értékeljük.

Színes újságból kivágott fotókból építkezik a következő sorozat, a padovai Szent Antal-bazilika kiadványa, a Messaggero (magyarul Üzenet) alapján. Zoltai Bea filológusi pontossággal mindig megadja a kollázshoz felhasznált sajtótermék könyvészeti adatait, ezzel újabb lehetséges asszociációs réteget ad hozzá a műhöz. Ezek a képek tusalapra készültek, amelyekre kollázs, illetve fotómontázs technikával kerültek az ábrázolások. Ennek a sorozatnak a címe: A híreken túl, de mindegyik képnek önálló címe is van: például: Kertben, Kívánság, Csend, Lehetőségek, Érkezés stb. Mindegyik cím önmagában egy-egy kicsiny történet, a sorozaton belül viszont szabadon elhelyezhető részlet.

A másik három sorozat (1. Hírek-Nyitott ablak a világra, 2. Átfúj rajtunk a szél, egymással összemos minket a pára. Aztán csak visz a sodrás, megállíthatatlanul, mindig befelé. 3. Nem homok és nem hőség teszi a pusztát) képei egy monokróm, szinte fekete-fehér lapból, az UNESCO Le Courrier című magazinjának 1973–1975 közötti számaiból származnak. A fekete tusháttérre kerülő monokróm képek nemcsak színállásuk, hanem a képek kiválasztása miatt is archaikus, régi hatást keltenek. A motívumok hasonlóak a korábbi sorozat képeihez: emberek, szemek, épületek, állatok, de előkerülnek különböző kultúrákból származó szobrok, kerámiarészletek is. Molnár Illés kortárs költőt a kétszer négy darabos vertikális építkezésű sorozat arra inspirálta, hogy mind a nyolc képhez írjon egy-egy verset. Zoltai Bea kis ajándékkal készült, a bejárat melletti beugróban a Váratlan ajándékok pillanata című kép alatt olvashatók és haza is vihetők ezek a versek. Ennek a képnek a párdarabja, Az itt maradt jelenlét. Ez a két kép átvezet a legújabb, legfrissebb sorozathoz, a Kövek és fák vándorlásához.

Egy pillanatra hadd térjek vissza a klasszikus értelemben vett fotómontázsokhoz, amelyek dinamikusan, mint egy mozgófilm kockái jelennek meg a kiállításban. Miklós Pál Tus és ecset című könyvében (1996) írja le a kínai festők egy találmányát, amit mozgó nézőpontnak nevez, s amelyet a kínai művészetben leginkább a tekercsképeken tudtak megjeleníteni. Azáltal, hogy minél hosszabbra engedték a papírt, annál több tájat, épületet tudtak bemutatni a birodalom gazdagságából. Zoltai Bea tus-kollázs sorozatai, amelyek ugyanilyen „mozgó nézőponttal” rendelkeznek, ugyan nem tekercsképek, de az installálás ezt az illúziót is megteremti. Ahogy korábban már említettem, a sorozat részei önmaguk is egy-egy filmkockaként önálló történettel bírnak, viszont egymás mellett, egymás után nagyobb egésszé, egy filmbeli történéssé állhatnak össze.

Az utolsó, tizenegy képből álló dobozképsorozatot, a Kövek és fák vándorlása, Cao Hszüe-csin XVIII. századi kínai regénye, A vörös szoba álma (1959) inspirálta, amelyben különösen fontos szerepet töltenek be a kövek. Zoltai Bea képein a kövek már nemcsak jelszerűen, hanem fizikai valójukban is megjelennek. A regény főhőse egy kővel a szájában születik, így először az amulettjévé válik. Később rájön, hogy ez a kő több, mint egy amulett, valójában ő maga. A kiállított sorozatok közül talán ezek a képek a legstatikusabbak. Annak ellenére, hogy az elemek külön-külön mintha mozgásban lennének, mint például a suminagashi technikával (amely különleges japán papírfestési eljárás: a vízfelszín tetején lebegtetett olajos réteg és a tus rajzolatai által keletkező minták rögzítése papíron) megfestett háttér, vagy egy-egy tevékenysége közben mutatott figura, mégis a képegész szempontjából végtelen nyugalom és mozdulatlanság árad ezekből a művekből.

Mit is jelenthet az „átrendeződő történetek” cím? A történetek önmagukban befejezett történést fejeznek ki, vagyis időben még hozzáírható, de alapvetően már végleges, megtörtént. Az „átrendeződő” melléknévi igenévvel új lendületet kap az értelmezés. Ezek olyan történetek, amelyek nem csupán megváltoznak, hanem átrendeződnek, megtörik a befejezettségük. Vagyis a tus-gesztusalapon megjelenő fotókivágások olyan szabad értelmezést engednek meg a látogató számára, amelyet a művész egyáltalán nem kíván korlátozni. Mikor a kiállításra készült képekről beszélgettünk, próbáltam Zoltai Beát a képen látható jelenetek, motívumok jelentéséről faggatni, de úgy érzékeltem, hogy nem akarja irányítani számomra a befogadást. Tehát ebben az esetben van egy szubjektív alkotói folyamat, amely lehetővé tesz egy szubjektív befogadást, együtt-gondolkodást is. Hiszen a művész rendkívül jó érzékkel válogatja ki azokat a motívumokat és képi elemeket (kezek, arcok, szimbolikus állatok, épületrészletek stb.), amelyek mindenki számára ismerősek és könnyen érthetők.

Ugyanakkor már az egymás mellé rendezéskor lehetőséget kínál az egyéni értelmezésre. Ezekhez olyan címet társít, amely szintén nem határolja be az értelmezést, hanem további szintre emeli azt, segítve az egyéni ritmus és érdeklődés alapján történő megértést. Hogy egy példát említsek: a fatimai látnokgyerekek fotóját szinte mindenki felismeri. De miután a művész a Kertben címmel látja el a képet, és virágokat és gombákat rak köréjük, hosszú szögesdróttal lezárva a művet, már egyáltalán nem biztos, hogy Fatimára gondolunk, beindul az egyéni asszociáció, a magam számára értelmezem a képeket. Hiszen ismerem a motívumokat, de saját történetem lesz belőle, átrendezhetővé válik az eredeti történet! Azt gondolom, hogy ettől válnak nagyon személyessé ezek a képek.