fotók: Szalay Krisztina
Egyrészt az egyént érő külső hatások összességével szoktuk magyarázni a társadalomban betöltött szerepét, mintha volna a dologban némi determinizmus – ezzel azt próbáljuk hangsúlyozni, hogy a felelősség (nem egészében) az egyéné, hiszen lehetőségei szabják meg. Az egyén szabad alakulásához tehát rendszerszintű változás szükséges. Másrészt viszont ennek az ellenkezőjét gondoljuk, ha társadalom helyett természetről van szó: az ember saját igényei szerint terraformálja környezetét, ami valójában a sérülékeny ökoszisztéma elpusztítását jelenti – és az egyének felelőssége, hogy minden tőlük telhetőt megtegyenek ennek megállítására vagy legalább lelassítására, hiszen az „emberiség” túl elvont fogalom ahhoz, hogy egységes és szervezett aktor legyen. Mintha egyszerre lennénk tehetetlenek és mindenhatók, az uszadékfa meg a sodró ár is.
A kérdés csak még bonyolultabbá válik, ha művészről és környezetéről van szó. Ekkor ugyanis már számolni kell a művészettörténettel és annak példáival is – Paul Gauguin, aki Tahitire utazott, hogy megfesthesse a helybélieket, vagyis a művészet nevében környezetet cserélt; a flamand csendéletfestészet, mely minden kezébe akadó tárgyból kelléket csinált, hogy az esztétikai szempontok szerint berendezett környezet az elképzelt látvánnyá váljon; Claude Monet, aki létrehozta azt a kertet Givernyben, amit le akart festeni, mintha nemcsak képeinek, de környezetének is teremtője lenne. És persze akadnak szomorú példák is, a különböző elnyomó rezsimekre adott vizuális reakciók, melyek lényege, hogy a művész nem tud másra gondolni, mint politikai-szociális környezetére, hiszen az kirekeszthetetlen alkotói tevékenységéből invazivitása miatt. Mindezekben az a közös, hogy a művész egyszerre tűnik fel befolyásoltként és befolyásolóként, átlépve a korábbi ellentmondáson, hiszen még ha katalizátorként működik is saját környezetének megváltoztatásában, végső soron az eredmény megszállottja lesz – nem tud már mást festeni, mint saját Édenét.
A Skurc 2019-ben vált hajójavító munkások öltözőjéből és zuhanyzójából műteremmé és kiállítóhellyé a Népszigeten, és az átalakítást végző művészek mindvégig tisztában voltak azzal, hogy munkájuk nemcsak arra a pár száz négyzetméterre fog hatni, amelyen dolgoznak. A Skurc Group beköltözése ugyanis csak egy állomás volt az egykori MAHART-telep dzsentrifikációjában – ma már egymást érik a műtermek a rozsdaövezetben, születőben van az új Százados út. Ezt hivatott ünnepelni és bemutatni a Colony Fesztivál, amelyet idén nyáron már harmadszor rendeznek meg. A kiállításokkal összekötött utcabált a Skurc Group szervezi, de részt vesz benne a többi telepen működő műterem is – a rendezvény címe így egyszerre utal a Budapest belvárosából való kitelepülésre, illetve a szokatlan helyszínen való művészeti összefogásra.
Tavaly Rizóma címen mutatta be kiállítását a Skurc Group a Colony ideje alatt: a Gilles Deleuze-től kölcsönzött fogalommal akarták kifejezni, hogy olyan hálózatként tekintenek magukra, mely ozmózis által jött létre. A téren osztozó művészek hatnak egymás pályájára, ötleteik motívumokként vándorolnak egyik munkáról a másikra – a legszembetűnőbb rím a zöld vonal volt, mely Bencs Dániel festményén slagként, Lázár Kristóf installációjában a Windows képernyőkímélőre emlékeztető PVC-csőként, Németh László képén pedig itt-ott előtörő gesztusként jelent meg. Az, hogy a Skurc hivatalosan jegyzett egyesületként képes saját eseményeket és kiállításokat lebonyolítani, olyasfajta függetlenségre utal, ami az artist-run space-ek sajátossága. A Rizóma ugyanakkor világossá tette, hogy a művészeti világban azzal járnak az önellátó szerveződések, hogy a belső kapcsolatok váratlanul szorosra fonódnak, másfajta függést eredményeznek – ehhez persze az is hozzájárulhatott, hogy a most harmincas éveik elején járó művészek többségükben egy osztály tagjai voltak a Magyar Képzőművészeti Egyetemen. Vagyis a Skurc Group semmiképp sem nevezhető spontán képződménynek, hálózatisága már jó néhány éve fejlődik – igaz, sokáig még az alapító tagok előtt is titokban. A név is utal az elkerülhetetlen áthallásokra: a skurc mint szakkifejezés a perspektivikus ábrázolásban a távolabbi alakok látszólagos kisebbedése, azok rövidülésben való ábrázolása, ami azzal jár, hogy a mélységbe vezető vonalak egymáshoz közelednek, és az enyészpontban összefutnak.
A művészek közötti gondolati transzfert nem érdemes káros függésként elgondolni, hiszen nem egymás eltérítéséről van szó, sokkal inkább szimbiózisról – a motívumok átadása nem erőszakosan történik, sokszor még csak nem is tudatosan, néha pedig egyenesen azért, hogy a közösség egységességét szimbolizálja. Az artist-run space-ek függetlenségét viszont érdemes újrafogalmazni: ha valóban teljesen függetlenek lennének, az lesújtó volna mindenki számára, több okból is. Először is azért, mert ez azt feltételezné, hogy semmilyen kapcsolatban nem állnak a tágabban vett környezetükkel, nevezzük ezt most a szakma és a hétköznapok valóságának, amiből az következne, hogy reagálni sem tudnak rájuk. Egy ilyen csoportosulás, legyen szó akár a Skurc Groupról, akár más műterem-galériáról, teljességgel öncélú, tehát a közönség számára érdektelen volna. Másodszor azért, mert a félreértett függetlenség azt is jelentené, hogy az artist-run space-ek kívül helyezkednek el a művészeti világon – vagyis nem számítanak. Mivel a történelem újra és újra bizonyítja, hogy idővel az underground kezdeményezésekből mainstream sikerek születnek, a függetlenséget inkább úgy kell elképzelni, mint a kiszolgáltatottság hiányát.
Leginkább az Offspace című projektben fogható meg az, hogy a Skurc Group milyen komolyan veszi a környezetéről (mind fizikai, mind metaforikus értelemben) való gondolkodást. Szalay Krisztina olyan fotósorozatot készített 2021 tavaszán, mely a csoporttagok műtárgyait ábrázolja a Skurcot övező ipartelep különböző pontjain – az anyagot 2021 nyarán a Foton Galériában állították ki a Fiatalok Fotóművészeti Stúdiójának szervezésében. A sorozat esszenciáját az adja, hogy a tárgyak ott láthatók, ahol megszülettek, ezzel egyszerre bizonyítva azt, hogy a művészeket befolyásolja mindaz, amit maguk körül látnak, és azt is, hogy ezt a látványt bizonyos tisztelettel kezelik, amennyiben beemelik művészetükbe, ha nem olyan direkten is, mint a múlt század tájképfestői. Németh Dávid egy daru oldalát választotta Astronauta című festményének hátteréül, mintha az égbe törne, Üveges Mónika pedig a Duna előtt lógatta fel objektjét, melynek gerincét a folyóparton gyűjtött fadarabok adják. Ez éppúgy metsző kommentár a természet állapotáról, mint óda az indusztriális közeghez, amelyben csillámpornak látszik a rozsda – úgy tűnik, a két véglet nem zárja ki egymást, éppen ellenkezőleg, együtt válnak igazán karakteressé. A projekt dokumentációs jelleget is hordoz, hiszen a művészek betelepülésével új funkciót nyert helyszín aligha őrizheti meg még sokáig jelenlegi állapotát, sajnos vagy sem, éppen az a furcsasága fog megkopni, ami eredetileg odavonzotta őket.
A Skurc Group hiába rendelkezik saját fizikai kiállítótérrel, mégsem lépett ki az intézmények által irányított művészeti világból, pusztán alulról való szerveződésével elérte, hogy inkább kollaborációkról, mint egy galéria alá való betagozódásról beszélhessünk. Magától értetődő módon csoportban könnyebb az érvényesülés, mint egyedül, támogatók nélkül. Hogy milyen tágan kezeli a művészeti világ fogalmát a Skurc Group, azt többek között az is bizonyítja, hogy annak határát nem Budapest vonzáskörzeténél húzzák meg. A közönség láthatta már őket 2022 áprilisában Pécsett a Nick Galériában, ahol Zsuró Zsuzsanna kurátori munkájával arra a türelmetlenségre reflektáltak Turbo című kiállításukon, mely a művészeti termelést jellemzi, illetve 2022 januárjában az esztergomi Duna Múzeumban, ahol nomen est omen Liquid című tárlatukat mutatták be, mely sokat merített abból, hogy a Skurc – a félszigetnek köszönhetően – vízközelben helyezkedik el. Legközelebb augusztusban találkozhatunk velük vidéken, ekkor Csopakon nyílik meg Microdose című kiállításuk a Garten Balaton eseménysorozat részeként, ami már csak azért is érdekesnek ígérkezik, mert ekkor fog a csoport legújabb tagja autodidakta képzőművészként bemutatkozni: Bencs Máté a tetoválás és a digitális képszerkesztés metszetéből próbál műtárgyat kinyerni.◼
Skurc Csoportkép 2022.
