Fajgerné Dudás Andrea és Horváth Lóczi Judit Similar Stories című kiállítása
Bár festői stílusuk gyökeresen eltér egymástól, mégis – illetve pontosan ezért – közös kísérletbe kezdtek: hogyan lehet különböző vizuális nyelvezettel megfogalmazni az anyává válás lelki hátterét, azokat a magányosan és némán megélt anyai félelmeket, amelyek valójában olyannyira közösek mindannyiunkban?
Fajgerné Dudás Andrea és Horváth Lóczi Judit Similar Stories című kiállítása
Anya! Anya? Anya.
Anya mos, főz, takarít, bevásárol, gyerekeket nevel, odaviszi-elhozza, közben dolgozik, hivatástudatától hajtva képet fest, cikket vagy disszertációt ír (ha igazán szerencsés, van saját szobája, ha nem, akkor jó a konyha is), közeleg a leadási határidő, közben beüt a betegség, borul a terv, újraszervezés: Anya otthon marad, lemondja a találkozókat, éjszakai munka, kimerültség, kicsit ingerült, vagy nagyon (ez utóbbit szégyelli): aggódik a gyerek miatt, aggódik a határidő miatt, lelkiismeretfurdalása van minden miatt, újra és újra, állandóan, de erről Anya inkább nem beszél a játszótéren. – Bármennyire különbözőképpen éljük is meg az anyaság létállapotát, a gyermekes mindennapok koreográfiája és az ebből fakadó élethelyzetek egészen hasonló forgatókönyv szerint zajlanak. Ezt a területet térképezte fel hosszú közös gondolkodás, majd intenzív alkotómunka során Fajgerné Dudás Andrea és Horváth Lóczi Judit a Similar Stories / Hasonló történetek című kiállításban.
Horváth Lóczi Judit
Ha én férfi lennék… / If I were a boy…
̶ hangzik el Beyoncé nagysikerű dalában, amikor női előadóként a nemi identitásokhoz kapcsolódó sztereotípiák nyomán énekelt női és férfi szempontokról, azok összeegyeztethetőségéről vagy épp kibékíthetetlenségről. Nőművészként és anyaként különösen izgalmas eljátszani a gondolattal, milyen volna férfinak lenni. Mindkét művész erre a témára reflektáló művein fehér hátteret (egyfajta tabula rasát) választottak: Horváth Lóczi Judit az infografikák szikár formai megoldásait felhasználva több képből álló, tetszőleges puzzle-ként alakítható képet készített, amelyben a fekete-fehér férfias keretrendszer a patriarchális társadalmi struktúrát, a neonszínű, kiutat kereső narancssárga négyzet a női princípiumot, az én-t szimbolizálja. Fajgerné Dudás Andrea pedig fehér háttér előtt egész alakos férfiként ábrázolta saját magát. Az identitással játszó önarckép festőattribútuma a péniszecset, amelyből kék festék folyik a padlóra. Bár a mai társadalom már többé-kevésbé teret enged a férfi és női szerepek közötti átjárhatóságnak, anyaként és nőként a művészeti életben korántsem evidens az esélyegyenlőség.
Állandó lelkiismeret-furdalás / Constant remorse
A női, anyai lét állandó lelkiismeret-furdalása többtényezős jelenség: a nyugati társadalmat formáló, mélyen gyökeredző judeo-keresztény tradíciók éppúgy meghatározzák, mint a neveltetés, a családi minták és traumák, illetve a felgyorsult tempójú világ elvárásai, vagy a megfelelés médiából ömlő hamis illúziója. A kiállítás két, méretében is legnagyobb alkotása az állandó lelkiismeret-furdalás kínzó jelenlétét, feloldhatatlanságát dolgozza fel. Mindketten vibráló színekkel, frusztrációt árasztó, lüktető, már-már agresszív kompozícióban, diszharmonikus színvilágban interpretálták a témakört. Fajgerné Dudás Andrea az érző szív és a racionális agy harcából fakadó érzésként fogalmazza meg az állandó lelkiismeret-furdalást, Horváth Lóczi Judit pedig a kép terét szinte felrobbantó, fekete hexagon formák fenyegető és elnyomó monumentalitásában vizualizálta az érzést.
Horváth Lóczi Judit
„Művész vagyok. Nő vagyok. Feleség vagyok. Anya vagyok. (Tetszőleges sorrendben).”
– írta manifesztumában Mierle Laderman Ukeles, a hetvenes évek amerikai feminizmusának ikonikus művésze. A lényegre tapintó sorok a szerepek és identitások egyenrangúságáról és felcserélhetőségéről szólnak, és egy olyan jellegzetes problémát világítanak meg, amely a XX. század közepétől napjainkig újra és újra a nőművészek figyelmének középpontjába kerül. Fajgerné Dudás Andrea határozott és radikális ars poeticája („Férjezett névvel vagyok heteroszexuális, feminista képzőművész.”) ellenére művészetében pontosan rögzíti a helyzetéből fakadó, olykor ambivalens szituációkat. A művészettörténeti utalásokat felsorakoztató Semmi nem számít igazán topik Fajgerné Dudás Andreát a kórházi ágyon infúzióra kötött gyermekét Madonna képében óvó anyaként jeleníti meg, akinek a háta mögött egy kiállításmegnyitó zajlik. Olyan, saját emlékeiben elevenen létező, valódi kiállításé, amelyen a művész – mivel anyai szerepe fontosabb volt – nem tudott jelen lenni. Az összemosódó vagy éppen szélsőségesen elkülönülő szerepekből (anya, művész, nő) fakadó frusztráció feloldhatatlan feszültsége szinte tapintható a munkáján.
Fajgerné Dudás Andrea
„Nem vagyok feminista. Művész vagyok, aki történetesen nő.”
Louise Nevelson szavainak radikalizmusa éppen visszafogottságában és humanizmusában rejlik. Egyenjogúságba vetett mély hite ott pulzál Horváth Lóczi Judit művein, akinek az eddigi életművéből megismert pontos, precíz geometrikus szerkesztés szinte nem nélküli művészetet generál. Azonban professzionális arányérzékkel transzponálja egyszerű (geometrikus) jelképekbe és gondosan válogatott színekbe súlyos és határozottan női szempontú mondanivalóját, amely éppannyira megdöbbentő és tabudöngető, mint Fajgerné Dudás Andrea magával sodró, eklektikus formavilága. Horváth Lóczi Judit az anyai kötelességekből fakadó kimerültséget élte meg olyan erős traumaként, amelynek emléke még nagyobb gyermekei mellett is elevenen él. A kimerültséget, a fókuszvesztést a struktúrából való kibillenéssel azonosítja: négyzethálója az a koordináta rendszer, amely a biztonságot, a kapaszkodót, a bázist nyújtja, majd a struktúra elkezd töredezni, felbomlani, a koordinátarendszer pedig viszonylagossá válik. A struktúrateremtés Horváth Lóci Judit művészetének alapvető igénye és alapegysége, míg Fajgerné Dudás Andrea számára a struktúra szabadabban értelmezhető keretrendszer: esetében az életművön és a sorozat egyes képein végigvonuló, visszatérő motívumok (népi iparművészeti díszítés, virágmotívumok, olló, szív, önarckép és annak folyamatos alakulása) teremtik meg a mindig változó történet kontextusát.
Horváth Lóczi Judit
Egy kiállítás küldetése (?)
A kiállítás kurátoraként, a Similar Stories megnyitóján több női vendéggel is beszélgettem. Az ő részükről megfogalmazott legáltalánosabb kritika az volt, hogy miért kell manapság ilyen explicit módon kidomborítani az anyák ambivalens érzéseit, önvizsgálatát, hiszen az anyák mindig túltették magukat a nehézségeken, anélkül, hogy bárki is tematizálta volna személyes tapasztalataikat. Azonban a néma hallgatás nem egyenlő a jelenség, illetve a probléma megoldásával. A néma hallgatás ágyaz meg az elnyomásnak. A párbeszéd pedig felszabadító, előremutató, példaadó, tanulásra és empátiára késztető. A dialógus mindig releváns, a nézőpontok ütköztethetők és megvitathatók. A kiállításban részt vevő két művész és a kurátor – azaz én – ugyanabból a társadalmi helyzetből indítottunk útjára a vitát: tradicionális családmodellben élünk, támogató férjjel, a csecsemőkorból már kilépett gyermekekkel, a hivatásunknak elkötelezett identitással. Ugyanakkor tele kérdésekkel, kétségekkel és nehézségekkel. Erről szólnak a hasonló történetek.
Fajgerné Dudás Andrea és Horváth Lóczi Judit Similar Stories című kiállítása március 24-ig tekinthető meg a The Space Galériában (1015 Budapest, Hattyú utca 16.).
Fotók: Kiss Zsófia Flóra, Fajgerné Dudás Andrea, Horváth Lóczi Judit
