Az elkészült művek a technológia által kijelölt különös térbe érkeznek, és egyedi módon veszik fel azt az önreflexív pozíciót, amelyet egyéni és közösségi szinten is értelmezhetünk.
Az alkotások témafelvetései nyomon követhetőek mind az anyag- és eszközhasználatban, mind pedig a kompozíció kialakításában. Az általa kreált, különböző elemekből (mások által készített felvételekből, alkotásokból, illetve könnyen hozzáférhető anyagokból, papírból, alufóliából stb.) összeállított assemblage-t fényképezi le, melyet azután digitálisan is átalakít, kiegészít. A kész műalkotás médiuma így számos feszültséget hoz a felszínre. Egyrészt behozza az eredetiség kérdését, hiszen az alapul szolgáló kompozíció csak eszköz, nem a műalkotás maga, hanem egy arról készült kétdimenziós „másolat”, melyet utólag még manipulál is. Nemegyszer a tartalmi részeket olyan destrukció éri, hogy az felismerhetetlenné teszi az eredeti alkotást. Tehát az eredeti kép vagy alakzat halálát, illetve a tekintetet és értelmezést irányító fotografikus reprodukció viszonyát élezi ki, hiszen ez utóbbit helyezi műtárgyi pozícióba.
Másrészt nyomatékot kap a tér és ezzel a perspektíva problémaköre. A latin perspektíva szó Dürer szerint átlátást jelent, abban az értelemben, hogy az egész képsík „ablakká” alakul át, amelyen keresztül átláthatunk egy másik térbe. A kamera kijelöli a néző pozícióját, kijelöli azt a nézetet, amelyből látnunk kell a képet. Baráth Bálint tudatosan játszik a fotográfiai térrel: beengedi a nézői tekintetet, bizonyos fokú körbejárást is engedélyez, viszont a képsíkba helyezett törésekkel, alakzatokkal le is tiltja ezt a körbejárást és visszarántja a tekintetet a kétdimenziós síkba.
A képi retorikai elemekként használt motívumismétlések, vizuális echók, halmozások, figurális torzítások szándékoltan oldják és bomlasztják a hagyományos értelmezési kereteinket. Néhol léptékváltással, kinagyított részletek kiemelésével is találkozunk, melyek eltakarják a látvány egyes részeit. Mintha az alkotó maga akarna mindig figyelmeztetni a fotó kétdimenziós, valódi kiterjedésére és leleplezni a térillúziót. Baráth a képsíkot tehát nem ablakként működteti, amely átlátást biztosítana egy fotografikusan rögzített térbe, hanem olyan többszörösen elbizonytalanított látványt kínál, amely felszámolja a térélmény értelmezésére vonatkozó elvárásokat.
Tehát a befogadói tekintetet számtalan inger éri, amitől minduntalan megakad és nem tud befolyni a képbe. Ezek a vizuális akadályok sajátos tilalmi zónákként funkcionálnak. A képhez, mint egészhez való hozzáférésünket tagadják meg és egyben behívják az időélményhez kapcsolódó tapasztalatainkat is. Éppen ezért viszonyulási pontokként is értelmezhetők, mintha egy esemény gondolati megtorpanásai, időpillanat-kiemelései vagy éppen emlékezetkiesései lennének. Általuk az objektív látvány szubjektív szegmensekkel telítődik.
Az elöl-hátul, előbb-utóbb fogalmi határai is megkérdőjeleződnek, hiszen nem mindig lehetünk biztosak abban, hogy a kihelyezett kizökkentő részek az alkotás központi motívuma előtt vagy mögött helyezkednek, és az egymáshoz való viszonyuk, esetleges kapcsolódásuk is meghatározhatatlan. Vagyis rétegeik egyszerre több viszonyítási alap kollektív képződményévé állnak össze. Az így egymásra rakódott tér- és időszeletek, az eltorzult alakzatok, a különböző nézetek változása, a képeken megjelenő digitalitás és tényleges anyagiság keveredései a részlegesség értelmezési tartományait aktiválják.
A felsorolt elemek alkalmazásával a művész árnyaltabb, több síkból szemlélt szubjektív érzékelési modellt állít elénk, melyben az általunk megélt tér- és időélmény hozzáférhetetlenségének tapasztalata jelenik meg. Az alkotások arra hívják fel a figyelmet, hogy a médiumként használt fotográfia (és ezzel az észlelés maga) nem hiteles forrás és nem objektív reprodukció, hanem a szubjektivitás betörésének a színhelye, amely az individuum személyes tereiben, de társadalmi kontextusában, szociális helyzeteiben is, sőt transzcendens szintjein egyaránt megfigyelhető, és amellyel nemcsak az érzékelés gazdagságát mutatja be, hanem annak a lehetetlenségét is, hogy ezt a maga teljességében értelmezni tudjuk.
