- Mit jelent a szakmában ez a díj, mekkora elismeréssel jár és hogyan talált rád?

- Itthon talán nem ismerik olyan sokan ezt a díjat, bár jelentős. Szakmai berkekben ez az egyik legrangosabb elismerés, amely a vizuális kommunikáción és a grafikai tervezésen belül kifejezetten a betűhasználatot és a betűtervezést díjazza. Az 1946-ban alapított, New York-i székhelyű, nemzetközi szakmai szervezet egyik fő célja a tipográfia és az ahhoz kapcsolódó területek színvonalának emelése. A Type Directors Club tagjai közé tartozik például Erik Spiekermann, Paula Scher, Zuzana Licko, korábban pedig tagja volt Herb Lubalin, Adrian Frutiger és Hermann Zapf is, hogy csak a legnagyobb neveket említsem. Az évenként rendezett megmérettetést 1953-ban hívták életre, az első pár évben csak a tagságon belül. 1980-ban jelentették meg először nyomtatott formában az éves seregszemlét bemutató kiadványt, majd 1996-ban (amikor diplomáztam) külön kategóriát vezettek be kifejezetten a betűtervezésnek.


/Farkas Anna: Anaptár 2020 (Budapest)/

Amikor az egyetemi éveim alatt a könyvtárban ezeket a szakkönyveket bújtam, csak álmodoztam arról, hogy egyszer talán az én munkáim is bekerül(het)nek egy ilyen rangos kiadványba. Az ereklyeszámba menő 2002-es Typography23 most is itt van, a könyvespolcomon – akkor, friss szabadúszóként egy vagyonért szereztem be az Egyesült Államokból. Ebből látható, hogy számomra ez nagyon nagy elismerés. Arról nem is beszélve, hogy ha végignézem a díjazottakat akár az elmúlt pár évből, akár az idei mezőnyből, azzal kell szembesülnöm, hogy a legnagyobb nevek, alkotók, stúdiók mellett szerepel az Anagraphic, illetve az én nevem. Amikor először 2018-ban elnyertem ezt a címet – Jancsó Áron (1986–2015) Caligo nevű fontjából készült Szabó Magda 100 logómmal –, tudomásom szerint Veress Tamás (ő 1999-ben nyerte el) után a második magyar voltam, aki kiérdemelte a zsűritől ezt a titulust. Úgy tudom, betűtervezés kategóriájában eddig egyetlen magyar kolléga nyert, 2019-ben Frank Béla a Kraken betűtípussal.


/Farkas Anna: Szabó Magda 100 logó/ 

- Két nagyon különböző műről van szó, legalábbis ha léptéküket és funkciójukat nézzük. Az egyik egy apró logó, három betű és egy írásjel, a másik egy nagy nemzetközi könyvvásár standja. Persze egyik sem olyan egyszerű, mint ahogy mondom. A stand egy belsőépítészeti produktum, vagyis háromdimenziós gondolat, a logód pedig időben jelenik meg, tehát a negyedik dimenziót is emlegetni lehet. De hogy működnek ezek a dimenziók?

- Az apró logó különlegessége az, hogy egy animált logotípia, ami állandóan változik. Mozgásban van, de mégis mindig ugyanaz. Az egy.hu logója egy, de mégis mindig más. Szerettem volna a tipográfia nyelvén megfogalmazni, vagyis betűkkel kifejezni, amit az egy.hu gondol a világról: mind másmilyenek vagyunk, másképpen nézünk ki és folyamatosan változunk, de mégis mindannyian ugyanolyan emberek vagyunk. Az állandó átalakulásban lévő jel itthon még kevéssé elterjedt, sőt külföldön is csak elvétve találkozik vele az ember.

A nagy nemzetközi könyvvásár standja egy optikai illúzióval keltette fel az emberek figyelmét, vagy legalábbis ez volt a cél. A 2019-es lipcsei magyar pavilont Batisz Miklós belsőépítésszel közösen terveztük, a CHB megbízásából. A hívószavak a hipnózis és a ritmus volt, illetve 1980 után született magyar költők munkái és a műfordítás volt a központi téma. A grafikai és tipográfiai elemekkel azt az érzést szerettük volna előhívni a látogatókból, amely akkor tör ránk, amikor olvasás közben egy furcsa – akár hipnotikus állapotnak is nevezhető – más világba kerülünk. Az egyszerű, ritmusos, függőleges vonalak és meghosszabbított betűszárak úgy váltak egyre bonyolultabb térgörbévé a talpunk alatt, mint amikor egy szép, hosszú vers olvasása közben elmerülünk a szavak tempójában vagy a mondatok jelentésében. A padlón megjelenő optikai illúzióval provokálva szerettük volna a mozgásban lévő látogatókat megállítani, egy pillanatra kizökkenteni a saját világukból. Remélem, hogy amikor az arra járó kicsit megszédült a szőnyegen, visszaidéződött benne egy lírai mű végigolvasásának katarzisa.



/A 2019-es Lipcsei Könyvvásár magyar standja Fotó: Stefan Hopf, Collegium Hungaricum, Berlin/
 

- Mindkét munka megrendelésre készült, ami valamilyen együttműködést feltételez. A tervezőgrafikai munka során magától értetődik az ilyesmi, de olykor konfliktusok is adódnak. A számos elismerésed elegendő ahhoz, hogy szabad kezet kapj a klienseidtől?

-  Az a tapasztalatom, hogy minél több a szakmai elismerésem, annál könnyebb meggyőznöm a kedves megrendelőt, de – igazán nem szeretnék senkit sem megbántani – ezen mindig mosolygok kicsit, hiszen ha jó szakember vagy tervező vagyok, az nem a díjak, hanem a kemény munka miatt van. Már nem tudom eldönteni, hogy azért keresnek, mert esetleg jó vagyok, vagy azért, mert sok díjam van, és ez néha összezavar, hiszen a trófeák nélkül is ugyanaz lenne a hozzáállásom a szakmához. Az elismerések ugyanakkor egyfajta magabiztosságot adnak. Persze már nem tudom magam függetleníteni ezektől, és mindig előjön belőlem a versenyszellem. Talán szükségem van a szakmai visszaigazolásra, hogy jó úton járok.

- Érzed-e, hogy tervezői munkád, illetve generációd legjobbjainak alkotásai ízlésbeli váltást képesek generálni, amelyek aztán stiláris, sőt gondolkozásbeli változásként csapódnak le?

- Szeretnék hinni abban, hogy igenis ízlésformáló, amit csinálunk. Azt gondolom, hogy nagy felelősségünk van, hiszen nagyon sok emberhez eljut(hat) egy-egy dolog, amit tervezünk, még akkor is, ha ők ennek nincsenek feltétlenül tudatában. Gondoljunk csak egy honlapra, plakátra, könyborítóra vagy akár egy élelmiszer-csomagolásra. Egy jó tervező nemcsak a vizuális megjelenését találhatja ki egy mosószernek vagy kozmetikumnak, de javasolhatja vagy adott esetben rábeszélheti az ügyfelet, hogy annak csomagolása környezetkímélő legyen, vagy fenntarthatóbban, kevesebb „anyagból” készüljön.

- Érzékeny, finom munkáidat látva eszembe jut a jelző: nőies. Amikor legutóbb munkakapcsolatba kerültünk, épp egy olyan kiállítás megnyitásával bíztál meg, amelyre szervezőként csupa hölgyet hívtál. A Nő-vér-vonal című tárlatra gondolok. A szakmánkban, a tervezőgrafikában van-e, lehet-e jelentősége a nemünknek?

-  A nőies jelző egyáltalán nem zavar, sőt. Szerintem van jelentősége a nemünknek. Bizonyos dolgokat máshogyan élnek meg a férfiak és a nők, és egyáltalán nem baj, ha ez a munkákban is megmutatkozik. Talán egy női alkotás könnyebben tud finom, érzékeny és emocionális lenni, míg egy férfi munkája erőteljesebb, határozottabb és egyszerűbb – persze ez nagyon sarkos megfogalmazás, de könnyen megérthető, hogy mire gondolok. Azért is lehet fontos a különbözőség, mert bizonyos témákban, termékeknél nagyon fontos, hogy a vizuális üzenet a lehető legpontosabban menjen át, s így sokkal hatékonyabb és érthetőbb legyen.

- Az említett kiállítást Bruno Munari olasz tervező és design-teoretikus emlékére szervezted. Híres bonmot-ja, „tanuljuk meg másvalaki szemével nézni a világot” igazi dizájnerálláspont, egy képzőművész ugyanis épp fordítva mondaná: tanuljon meg mindenki az én szememmel látni. Szereted-e váltogatni a nézőpontjaid, az alkalmazott művészet világából szoktál-e kirándulni az autonóm művészet területeire?

- Szükségem van bizonyos „korlátokra”: legyen mihez alkalmazkodnom, és legyen egy konkrét probléma, amit meg kell oldanom. Pont ezért lettem tervezőgrafikus: ne nekem kelljen kitalálni, hogy mi a cél – persze ebben lehet némi ellentmondás, hiszen például az Anaptár esetében magamnak határoztam meg a feladatot, de a végeredmény mégsem egy művészeti alkotás lett. Bár valamennyi munkám megközelítése a design felől indul, tehát funkció alapú, néhány esetben az eredmény akár képzőművészeti alkotásként is befogadható.

- Művészcsaládból származol, nagymamád neves illusztrátor volt, édesanyád művészettörténész, aki mostanában inkább szépirodalommal foglalkozik, nagybátyád ismert szobrász…  Érzed-e az inspiráló háttér felszabadító erejét?

- Inspiráló háttér van. Szerencsére versengő alkat vagyok, és szeretem a kihívásokat, így inkább előnynek, mint hátránynak vagy korlátnak éltem, élem meg ezt a közeget. Meseillusztrációkat valószínűleg nem fogok készíteni, hiszen Cuksika a szerethető figuráival túl magasra tette a lécet. Nagyon hálás vagyok édesanyámnak, hogy hihetetlenül jó ízlésével és vibráló személyiségével mindig ösztönzően hatott rám. Szerencsésnek érzem magam, hogy mindig engedték (a családban és a képzőn is), hogy a saját fejem után menjek, megvalósítsam az elképzeléseimet és kísérletezzek.

/Indulókép: Farkas Anna portréja/